XIV. Hamahama túlélőtúra avagy az eltévedések krónikája
Ostojin Olivér facebook-os bejegyése

Történetünk 2013. október 25-én, péntek éjszaka veszi kezdetét. 23:30-kor indultunk el a rengetegbe. A megadott őrzött és őrzetlen pontok bejelölésével a bázison különösebb gondunk nem akadt, az előző túrákon már elsajátítottuk a dolog algoritmusát. Igaz, idén tettek bele még egy-két csavart, de pár percnyi -káromkodásokkal tarkított- fejvakarást követően rájöttünk a logikájára. Úgy éreztük megállíthatatlanok vagyunk (ez az érzés kb. fél óráig tartott). Térkép a kézbe,lámpa a fejre...go Johnny go-go-go!

Az elejétől kezdve elég vad tempót diktáltunk, hagytuk el az előttünk induló csapatokat sorban egymás után. Azt szokták mondani,hogy akinek nincs a fejében, annak van a lábában. Ez ránk halmozottan érvényes volt a túra első szakaszában (tele voltunk energiával...mit nekünk egy kis hegy?). Két irányból közelíthettük volna meg az első őrzött pontunkat: a hegy lábánál haladva illetve a hegy gerincén. Na, mit gondoltok melyiket választottuk? Amikor már jócskán elhagytuk a hegy lábához vezető elágazást (és fölfogtuk mit tettünk), azzal vigasztaltuk magunkat, hogy így a durvábbik szakaszt választva legalább lesz egy "grátisz" őrzetlen pontunk, épp útba fog esni. Nincs vissza, csak előre, föl a hegyre.

A csapatból mindenkinek volt fejlámpája, vagy legalábbis valami annak tűnő tárgy. Tudjátok, az a jóféle kínai ami ha olyan kedve van csökkenti a fényerejét vagy kikapcsolódik random időközönként. Éjszakai túrák alkalmával külön hangulatot ad a dolognak, főleg ha szakadék szélén ugrálod át a méteres átmérőjű kidőlt fákat. Szerencsére az egyik csapattársam rendelkezett egy leírhatatlanul nagy fényerejű jószággal. Egyszer-kétszer amikor az ég felé világítottunk Batman szerintem azt hitte, hogy Gothamban jelenése van. Volt rajta stroboszkóp funkció is, az elején még vicces volt, de később nem használtunk közös megegyezés és a retináink védelme érdekében.

Eddig többé-kevésbé még minden úgy történt, ahogy terveztük. Ezután viszont arra lettünk figyelmesek, hogy az erdő közepében vagyunk, jelzés sehol, csapás sehol, semmi sehol. Egy rossz horror filmben is így kezdődik az akció. Miután ez tudatosult bennünk, valahogy senki sem akart az utolsó lenni a sorban. Végül abban maradtunk, hogy menni kéne valamerre, mert nem jó dolog elveszve lenni a hegyen. Kelet irányában indultunk el, ezzel esélyt adva magunknak, hogy ne egyen meg bennünket a medve-disznó-ember vagy a jeti.

Egy jó fél óra bolyongás után rátaláltunk egy földesútra, nyomokból ítélve rendszeresen közlekedtek rajta terepjáró készülékekkel. Ráálltunk erre a nyomkövetős témára, mint az indiánok, ebből már csak nem lesz baj. Rövidesen találkoztunk pár magaslessel is, minden egyes lépéssel biztosabbak voltunk benne, hogy jó helyen járunk és nem nyelt el bennünket a bermuda háromszög vértesi változata. Egyszer azonban figyelmesek lettünk egy eléggé érdekes jelenségre. Vagy 20 kiló alma volt összegyűjtve egy kb. 2 méter átmérőjű körben. Igen, ekkor már le kellett volna esnie nekünk is, hogy éppen minek a kellős közepén állunk, de a felismerés még váratott magára. Pedig ott volt minden jel: almák, magasles...de nem, még nem volt heuréka. Amikor jobban szétnéztünk pár méterre ugyanilyen alakú és mennyiségű rakást találtunk csak épp kukoricából. Ekkor már lehetett hallani egyikünknél-másikunknál, hogy  veszettül kattognak a fogaskerekek...de a végső felismerés akkor jött, amikor a lámpa fényében feltünt az itató. 6 ember egyszerre fogta föl, hogy per pillanat egy ingyen konyha közepén áll amit vaddisznóknak szántak...és a nyomokból adódóan azok szerettek is itt fogyasztani. 3 másodperces hatásszünet, majd mindenkinek az arcára kiült az a "baaaaaaaaaazm*g" kifejezés.

Észrevehetően hangosabban kezdtünk el kommunikálni. Hirtelen nem az eltévedéssel voltunk elfoglalva hanem, hogy minél gyorsabban jussunk minél messzebbre. A nagy hangeffektusokkal tarkított enyhén gyors gyaloglás közepette feltűnt mellettünk egy kerítés. Az volt ezzel a gond, hogy nem tudtuk eldönteni ez most jó nekünk vagy sem. Végülis miért ne kövessük, valahova tán elvezet. Amikor valaki monotonul művel valamit - a mi esetünkben fél óráig bandukol egy kerítés mellett - annak elkezd más dolgokkal foglalkozni az agya. Minek ide ez a kerítés? Miért csinálták? Ki csinálta? ... és jöttek az értelmes megoldások. Zombik vannak elkerítve vagy vaddisznó rezervátumban vagyunk, esetleg mindkettő.

Éppen a tippmix kellős közepében voltunk, amikor pislákoló fényekre lettünk figyelmesek úgy 30 m-re tőlünk. Eszeveszetten elkeztünk rohanni feléjük. Emberek! A megmentőink túrázók voltak, olyanok mint mi...csak nekik még rendben volt a pulzusuk. Mellesleg lehet megijedtek tőlünk amikor nagy csörtögés közepette kiugrottunk a fák mögül. Szótlanságuk miatt ismét kezdett teret hódítani a zombi elmélet, de mivel látszólag minden testrészük megvolt és nem hörögtek ezt elvetettük. Azért pár percig tartottuk a távolságot, tudjátok, biztos ami biztos.

u.i.: Pár órával az eset után, nappal találkoztunk vaddisznókkal. Úgy 50 m-rel előttünk kelt át egy família az úton. Végül de nem utolsósorban a "XIV. Vértesi Hamahama Túlélőtúrán" kicsi csapatunk kb. fél tucatszor tévedt el, nálunk ez új rekord. Büszkék vagyunk rá, hogy ennek ellenére is sikerült 4. helyen beérnünk profi kategóriában (meg is szenvedtünk érte). Egy ideig biztos, hogy a fiktív piros L-ekkel és a kiszántott sárga útvonal jelölésekkel fogok álmodni. Jövőre újra hamahama túra, kéne már egy olyan köcsög amit a dobogósok kapnak (:{jcomments on}

Bővebben...

 
Jád völgyi téli túra 2008. február 9-10.

Marcsi szemszögéből:

Szombaton reggel négyen Gyomaendrődről indultunk autóval, a határnál találkoztunk a debreceni csapattal és száguldottunk a sárga kisbusz után a szállásig. A kis csapat harci díszben nekivágott a barlangfelfedező túrának. A fiúk lestoppoltak egy traktort, Salgó és Hornok Sanyi felültek a homlokrakodó kanálba, Szaszkó Pisti és Patrícia, pedig hátulra kapaszkodott föl és így folytatták útjukat a pisztrángos tóig. Mi a napsütésben gyalogoltunk tovább és közben kankalint is fényképeztünk. A pisztrángos tónál a barlangászok feltöltötték karbiddal és vízzel a lámpáikat és indultunk az első barlanghoz. A barlang alsó járatából nem volt egyszerű a kijutás (legalábbis nekem), mert fel kellett mászni az óriási köveken. A fiúk alulról a bokámat tartották felülről, pedig húztak

Teljes cikk >>>  

Oak csapat a Hamahama Túlélő Túrán (2013)

A XVIII. Romániai Felsőoktatási Túlélő Túra első helyezettjének, a Lost csapatnak az a lehetőség adódott, hogy ingyen részt vegyen a partner szervezetünk túlélő túráján Magyarországon. Tekintettel arra, hogy objektív okok miatt nem éltek ezzel a lehetőséggel, a második helyezett OAK csapatnak kínálódott fel a lehetőség, akik szerencsésen is sikeresen részt is vettek.

Magyarországi Hamahama Túlélő Túrán Marton Györgyi, Barok Botond és Tamás Levente képviselték Erdélyt. Barok Botond beszámolója következik:

Csütörtök 18:30
Vitos (a csere emberünk) hív telefonon, hogy stoppal megérkezett Csíkból, de a sofőr nem hozza be Kolozsvárra. Ott van az autópálya végén, az OMV kútnál. Egy haverral hamar kimentem érte. Igyekeztünk mert én és Györgyi még nem pakoltunk be.

Csütörtök 22:30
Hívtunk egy taxit a közelünkben levő taxiállomásra, mert nem volt ott egy sem. Azzal robogtunk le a Napoca hotel-hez, ahonnan indult a busz. Kár volt sietni, az egyik utas otthon felejtette a buletinjét...

Péntek 05:15
Megérkeztünk a Népligetbe. Nem sikerült aludni az úton, a mikrobusz eléggé rázott.

Péntek 05:30
Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Innen indult a vonat 08:10-kor. Lett volna 06:10-kor is, de még néhány pesti baráttal megittunk egy kávét. A magyar igazolvány nagyon jó dolog. IC-vel utaztunk egy ezresért.

Péntek 11:15
Megérkeztünk Szombathelyre. (Ez a harmadik bejegyzés amit azzal kezdek, hogy megérkeztünk, a következőt másképp fogalmazom) Gyalogosan elsétáltunk az arborétumba. Naná, hogy mi érkeztünk meg elsőnek. Volt már ott néhány szervező, útbaigazítottak minket (szerintem akkor még nem tudták, hogy mi vagyunk az erdélyiek).

Péntek 20:00
Próbáltunk mostanig pihenni, változó sikerrel, de hát nem is ezért jöttünk. Az eligazításon külön felszólítottak minket, mint legmesszebbről jött csapatot és megtapsolt mindenki.

Péntek 23:00
Tervezés, rajt, gyaloglás, eső, eltévedés, gyaloglás, eltévedés, térd sérülés, gyaloglás, napfelkelte, gyaloglás, eső, gyaloglás, eső, gyaloglás, gyaloglás

Szombat 15:30
Utolsó őrzött pont meglátógátasa. Érkezési időnek előzőleg 16:00-t írtunk a menetlevélbe.
Dilemma:
1. Várjunk 25 percet még 10 pontért (ha jól tippelted meg az érkezési időt, bónusz pont járt érte) és marad csak 16:00-18:30-ig időnk visszaérni a bázisra (már tudtuk, hogy nem érünk időben <17:30-ig> vissza, ezért a cél az volt, hogy egy órán belül késsünk)
2. Nem várunk, bukjuk a 10 pontot, de nyerünk még kb 20 percet.
3. Én feladom (a térdem miatt én voltam a leglassabb a csapatban, gyakorlatilag visszafogtam a többieket), így gyorsabbak lesznek.

Végül az lett, hogy megvártuk a 10 pontot, én feladtam, a többiek pedig visszaértek egy óra késesen belül és csak 10%-ot veszítettünk a pontokból. A késést már akkor tudtunk, amikor eldöntöttük, hogy a negyedik őrzött pontot is meglátogatjuk. Matek: ha érintünk még egy őrzött pontot akkor késünk (egy óránál kevesebbet), és veszítjük a pontjaink 10%-át. Úgy számoltuk, hogy ez nagyjából 40-50 pont lesz, ami kevesebb egy őrzött ponton kapható pontszámnál (50-100), tehát érdemesnek találtuk a negyedik pont érintését a késés ellenére is. Az egyedüli dolog amiről megfeledkeztünk, hogy a feladó ember miatt 100 pontot levonnak (ezt már csak itthon, Kolozsváron konstatáltuk, amikor megnéztem az eredmények táblázatát).

Szombat 18:30
Beérkezett a csapat a bázisra, kaja, pia, alvás.

Vasárnap 08:00
Reggeli, eredményhirdetés, legjobb külföldi csapat különdíj (más külföldi nem is volt), 25. helyezés az 54-ből. Ha emlékeztünk volna a szabályzatra hogy 100 pont mínusz jár egy veszített főért, akkor úgy döntünk volna, hogy nem adom fel, viszont késünk még egy órát (összesen tehát kettőt, ami 20%-os levonást jelent), de így is 40-50 ponttal többet kaptunk volna, amivel 5-6 helyezéssel jobbak lettünk volna... de sebaj, majd next time.
http://www.hamahama.hu/xiii-tulelotura/719-vegeredmeny-koszeg-2013
Elbuszoztunk az állomásra.

Vasárnap 12:10
Gyors vonattal indultunk a budapesti déli pályaudvarra (magyar igazolvány jó dolog, 400 HUF/fő). 15:35-re kellett volna Budapestre érkezni, sajnos sokat késett a vonat

Vasárnap 17:00 - a buszunk indulásának időpontja
A metróból "rohantunk" fel a népligetbe (a hármas metró pont lerobbant egy szakaszon, szerencsére nem a miénken). A lényeg hogy éppen csak, de elértük a buszt.

Hétfő 02:00
Itthon az ágyban :))

Szóval így telt ez a néhány nap. Minimális alvással és rengeteg utazással, gyaloglással. Az egész csapat nevében mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és köszönjük a lehetőséget. A következő ROFTT-on is majd mindenképp szeretnénk részt venni, addig is kívánunk nektek kitartást a különböző programok szervezéséhez.

Köszi mégegyszer,
az Oak csapat

Gratulálunk az Oak csapatnak! :)

forrás: Asociata RITTE Egyesület facebook-os oldala

Már egy hete csak a Szandára gondolok,

Mindig meg-meg állva…

Viruló flórával remélten

Ment a Rábára, ment merészen.

Bővebben...

II. Szélkakas kupa

 
Kellemes őszi reggelre ébredtünk szeptember 22-én. Az előző napi készülődés és a támogatókkal való találkozás, vásárlás, utolsó simítások elvégzése után izgatottan vártuk a csapatokat. A Tourinform Iroda által rendelkezésünkre bocsátott információs pavilon remek helynek bizonyult a verseny rajtjának és céljának. Sok turista is felkeresett bennünket, több nyelven érdeklődtek Debrecen nevezetességei felől. Margó hősiesen állta a rohamokat, míg én a csapatok papírjait készítettem elő. Közben Ildi, Salgó, Szabi felállította a sponzori sátrat, ahol Vivi őrizte a kiadványokat, molinókat, a nyeremény tengerimalacot és az aranyhalat. A kisállatoknak köszönhetően sikerült néhány családot versenybe hívni annak reményében, hogy ők nyerik meg valamelyiket. A sátorban a kisebb gyerekek rajzolhattak, a legügyesebbeket láthatóság mellénnyel jutalmaztuk. Józsival és Marcsival teljessé vált a rendezői csapat, eligazítása után vártuk az érdeklődőket.

Bővebben...

Mese hab nélkül

írta: Fitos Józsi a II. Hamahama Rába Kalandtúráról

 az előző részek tartalmából:

soha nem voltam még kenutúrán. Egyszer a Velencei tavon eveztem nyolcadikos koromban osztálykiránduláson úgy ímmel-ámmal, majd Somogyi Tibi barátommal a Gyilkos tavon eveztünk egy fél órácskát kb. 4 éve. Keresztapám az örvényektől óvott, mikor megtudta, hogy a Rábára jövök (ő elég jól ismeri, hiszen Rábahídvégi születésű), Anyukám hallani se akart a Rábáról, míg Édesapám szóhoz sem jutott. A habzásos mizériáról már nem is beszélve. Mindig is gyalogos elvtárs voltam, az Egyesületben is leginkább a gyalogos túrákba ütöm bele az orrom. Úszni viszont kitűnően tudok. Hát ennyit a kezdetekről… Ezekhez képest fantasztikusan éreztem magam a Kalandtúrán, életem egyik legjobb hetét töltöttem el a többi turistával egyetemben.

Péntek estére ékeztünk Marcsival Szentgotthárdra az Alpokalja kempingbe.

Böbe és Ildi elénk jöttek a vasúti megállóhelyhez. Hál Istennek Ildinek nem lett komolyabb baja, amikor a sínek rezgéséből szerette volna megtudni, hogy jön-e a vonatunk. A szerelvény Ildi szerint nem jött, Böbe szerint viszont nagyon is. J Az egyébként is megállni készülődő vonat jól ráijesztett a lányokra. (mindez egy beláthatatlan kanyarban történt)

A szállás nagyon jól felszerelt, turistabarát. Voltunk bevásárolni, vettünk sört, szalonnát, jégkrémet, majd megnéztük a Rábát. Békés volt, tiszta, hab, szennyezés sehol.

Visszamentünk a kempingbe, szalonnát sütöttünk és üdvözöltük a Kalandtúra többi résztvevőjét. Közben Misi is befutott Dorkával, Rőzsével és Rékával. A túravezető fel is tette a keresztkérdést, hogy „Izgultok-e”. – „Nem jobban mint általában” J

Misi be akart fogni királynak, de jól hárítottam a dolgot. Gondoltam ráérek én még ezzel. Ha már van Sanyi király, aki Feri, akkor miért ne lehetne egy Feri király, aki Sanyi. Hát így lett Hornok Sanyiból Feri király. Remélem nem bánta meg! ;-)

Tíz óra után Sanyi is meghozta háremét: Zizkát, Ágit, Moncsit és Olgit.

Reggel érkezett Sanyi király, Don Szityu és Szabi a kenukkal. Ujjjjjjjéééé!

Megválasztottuk királyainkat és ki lett sorsolva a két királyság is. Így jött létre a Pöttyös és a Kockás királyság (hovatartozásunk bizonyítékául pöttyös és kockás zoknit kellett viselnünk az egy hét alatt). Megkaptuk az első feladatokat is: koronázási szertartást kell elkövetni Csákánydoroszlón, és a különböző tisztségeket is meg kell választani.

Kezdődhetett az evezés! Először hajó és legénységválasztás volt soron. Én Bencével és apukájával szövetkeztem, Marcsi Zsuzska hajóját választotta, mivel Zsuzska gyakorlott kormányos. A tapasztalt evezősöknek voltak aggályaik, amikor elmeséltem, hogy milyen felállásban fogunk evezni, ugyanis Bence koma tuti kormányozni szeretett volna, én meg bekerültem a csónak közepére, így labilissá téve a kenut.

Gondoltuk, kipróbáljuk így (mivel cserelehetőség nem volt), aztán ha gubanc lesz, akkor módosítunk a felálláson. Misi tartotta az evezős tanfolyást, persze egy részéről erőteljesen lemaradtam, így kezdtem el életem első komolyabb kenutúráját.
Végül vízre szálltunk. A mi hajónk volt az első. Teljesen átmentünk libegősbe, amikor csak egy picit is megmozdultam. Bence parázott, hogy nem ússzuk meg borulás nélkül. Hittem neki. J Úgy tűnt, nem lesz jó ez az ülésrend.

Közben megvolt az első borulás is (hihetetlen, de nem mi!), így 150 m-rel az indulás után ki is kötöttünk. A mellettünk partra vetődött lányoknak sikerült rábeszélniük, hogy üljek át hozzájuk kormányosnak, mert egyikük sem biztos a dolgában, és teljesen tanácstalannak látszottak. Így Zizka átült Bencéékhez, én pedig Moncsihoz és Ágihoz.
Érezhetően stabilabban hasított a hajó. Bence arckifejezése is simább lett hirtelen. Éreztem, jó lesz a túra!!!
Csákánydoroszlóig háromszor álltunk meg pihenni, plusz még egyszer, amikor Janóékat kellett összekaparni a fa alól. Szerencsére mindenki meglett, többet ők sem borultak.

A folyó gyönyörű, változatos, izgalmas, remek. Evezni pedig kifejezetten kellemes. Csákányig kicsit fárasztó volt az út, de nem volt túl vészes.

Kikötés után sátrat állítottunk, fürödtünk, majd irány a Kati étterem. Misiék a babgulyást részesítették előnyben, mi viszont egy Kati tálat rendeltünk, plusz nekem egy tárkonyos pulykaragu levest. Nagyon finom volt minden, egy kevés rizst hagytunk a tányérban. Egy rántott hús szelet is maradt, de azt elcsomagoltattuk másnapra.
Szűcs Dani egyedül ette meg a Kati tálat, ami egyébként 2 személyes. Állítólag azon a napon addig a reggelin kívül nem evett semmit. Így kilenc óra tájt akkor illet már táplálkoznia.

A következő nap a bevásárlással kezdődött. Reggel 8-kor nyit a bolt. Mi voltunk az első vásárlók.
A társaság a kempingben készült a koronázási szertartásra. Nálunk, Pöttyösöknél Gabinak indult be legjobban a fantáziája, így az ő általa kitalált cselekménysorozaton haladtunk végig.

Feri király, aki Sanyi a következőképpen került a trónra:

Miután Sanyi király, aki Feri az eltelt egy évben csak sanyargatta népét, no meg csökkent a dzsídípí, lassult a gazdaság növekedése és drágább lett a kenyér, a népe letaszajtotta trónjáról.
A trónfosztás híre a csúf, gonosz sárkányhoz is eljutott, így az támadásba is lendült a Rába királysága ellen. A Sarki másik nem titkolt szándéka volt a főváros szüzének, akit Timinek hívtak, elbitorlása.
Don Szityu és Sanyi, aki később Feri király lészen, a rossz hírek hallatán elmentek a kocsmába lerészegedni. Timi, a szűz itt dolgozott, mint a pultosok gyöngye.
Verus Sárkány közeledett a Kék turista útvonalon, szorgalmasan pecsételgetett OKT füzetébe. Aki útjába állt, azt eltiporta.

Don Szityu és Sanyi már jól álltak a kocsmában, hajnalra lerészegedtek. Sanyi szokásához híven fülsiketítően horkolt. Persze a környék lakói már tudták, hogy ez csak Sanyi lehet. A Sárkány is megérkezett a kocsmához, hogy elrabolja Timit. A hős hadvezér, Don Risziboy sem tudta megakadályozni a vízokádót.

A sárkány kinyitotta a kocsmaajtót és egy nagyon nagyot ordított. Sanyi ekkor még mindig aludt és nagyban horkolt. Az éktelen horkolást nem volt képes a vízokádó sárkány elviselni, ezért gyorsan elviharzott. Don Risziboy felkiáltott: Feri megmentett minket!!! Mint később kiderült Risziboy nem volt tisztában a hős horkoló nevével, de ekkor már mindegy volt.

Feri királyt felültették a trónra, megkoronázták, és fellocsolták egy vödör vízzel, mivel még mindig az alkohol hatása alatt volt. Feri király, aki Sanyi felkelt, és amikor megtudta, hogy ő az új király, kinevezte hű szolgáját Don Risziboyt hadvezérnek.

Sajnos Feri király allergiás a vízre, így kiütések jelentek meg rajta. Így lett a királyságunk Pöttyös királyság. Közben Sanyi királyt is megkoronázták. Erről a koronázási szertartásról nem sok minden maradt meg, maximum annyi, hogy a kockás lányok eldobták a melltartójukat és Böbe mellei lettek az országalmák. J

A koronázási szertartást követően Szabi szólt: Turisták, sátor lebont, cucc elrak, Hamahama! Indulás!

12 km-t eveztünk. A körmendi gátnál elkapott minket az eső. Élmény volt esőben evezni és átemelni a hajókat. A gát után pár száz méterre meg is érkeztünk a táborba. Hajó kiemel, táborba felvisz, Hamahama! Sátorállítás! Ekkor már nem esett az eső, sőt a nap is kisütött és fel is szárította a terepet. A két király és a két hadvezér focizott egymás ellen. A gátnál lett volna egy feladat, de az az eső miatt elmaradt. Marcsival ketten jelentkeztünk arra a feladatra, amit Réka adott nekünk. Előre nem tudtuk, mi lesz az, de volt egy halvány sejtésem, hogy lehet, cigánykereket kell hánynom! Juhhééé!!! J

Végül tökre szerencsénk volt, mert csak Rockis táncot kellett betanulnunk. J Az este jó buli volt! Pizzát rendeltünk, söröztünk, kártyáztunk, beszélgettünk.

Éjszakára behúzódtunk a házba, mivel rendesen el volt borulva. Esett is az éjszaka, és nem is hagyta abba másnap délutánig. Közben a Rába vízszintje másfél métert emelkedett.

Tehát pihenőnap következett. Timit bevittük a kórházba, mert megütötte a lábát és nehezen tudott járni. Szerencsére semmi komolyabb elváltozás nincs – állapította meg a doki. Közben hárman Timi segítségével kigyúrtuk magunkat, mivel kézben vittük a kocsitól az ambulanciáig, majd a rendelőbe, aztán a röntgenre, vissza a rendelőbe végül vissza a kocsihoz. Idővel szereztem egy tolókocsit hamahama, és azzal rallyztunk a kórház területén. ;-)

Feri királyom, aki Sanyi szerzett a nagy Tesóban egy drapp zoknit, meg fekete alkoholos zoknit, mivel Olgi királylány elcsente tőle az eredetit. Mivel a zoknit hordani kellett a játékban – a zoknicsenés szabályos, és a játék része volt – cselhez folyamodtunk és jól bepöttyöztük alkoholos filccel a sima drapp zokkent. Király lett! Nem a királyom hordta, hanem én, hogy ne legyen feltűnő.

Feri királynak szülinapja volt, kapott is két tortát és megültük a szülinapját. A játék folytatódott. Totemoszlopot eszkábáltunk fából, teniszlabdából, meg műanyag flakonokból. ;-)

Az este folyamán mindenkinek volt egy-egy feladata.
A zsűri visszavonult értékelni, a buli folytatódott, az eső elállt. Marcsival meglátogattuk a Halászcsárdát. Harcsapaprikást és kapros fogas-filét vacsoráztunk.

A bandával megterveztük a következő napot is: leevezünk Molnaszecsődig.
Páran a szárazföldöt választották, mivel sok hordalékot hozott a folyó, és nem volt biztos, hogy az egyik S kanyaron szárazon át tudunk menni, az esetlegesen feltorlódott hordalék miatt. Borulás esetén viszont nincs lehetőség visszaszállni a csónakba a magas vízállás miatt.

Szecsődöt hamar elértük, a táj szép volt, jót eveztünk. Feri király az utolsó száz méteren látványosat borult gépházával, a nem szerencsés útirány választás következményeként. Mi ezt a napot is megúsztuk szárazon.

Molnaszecsőd szintén frankó hely, itt közös főzés következett. Paprikáskrumlpit ettünk savanyúsággal, majd buli következett a kocsmában. A kockás királyság azt a feladatot kapta tőlünk, hogy rendezzenek reggeli tornát, amire meghívják a falu lakóit is. Nekünk viszonzásul Ódát kellett írni Sanyi királyhoz, néhány megadott mondatot kötelezően felhasználva. Így lett Ódánk refrénje az Ó fehér dudákat okádó, sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Másnap Szecsődön:
Reggeli, majd a reggeli torna feladat a kockásoknak. A kockások remekül végeztek a feladattal. Megvolt az öt helybéli tornász, no meg a postás is tíz másodpercre. Szegény postás annyira zavarba jött, hogy miután elviharzott zöld autójával, öt perc múlva vissza is jött, hogy az ajánlottakat elfelejtette.
Majd cucc elrak, hordó bezár, Hamahama! Irány Rum az előzetes tervek szerint.

Rábahídvég a vízreszállástól 8 km-re volt, gyorsan le is csorogtunk Moncsival és Mariannal. Szuper gépházam volt! Kikötöttünk, irány a Viking büfé, hami, hami, burkolás!

Risziboy beállt segíteni a büfés csókának, hogy gyorsabban készüljön a hami. Én sült krumplit ettem, amit lefojtottam egy full-extrás hambival. Fenséges volt. Királyomnak besegítettem megenni a főtt csülköt. Az is nagyon bejött.

Majd fürcsi a Rábában, napozás és inkább visszamentünk Molnaszecsődre, hogy a játékokra is legyen még időnk.

Végjáték Molnaszecsődön:

Fél órácska alatt dobtuk össze Gabi vezérletével Sanyi király éltetése című Ódát. Majd a jöttek a feladatok: fiúlábszépségverseny, ruhacsere, népdalok éneklése idegen nyelven, királyok lábának megmosása, királynő imitáció a fiúk részéről körömlakk segítségével. Jó buli volt!

A következő reggel pedig búcsúzkodás. Nekünk el kellett indulni korábban, mivel vonattal mentünk haza, így ahhoz voltunk kötve. Így Ildi, Böbe, Kriszti, Gabi, Marcsi és én elviharzottunk Körmendre.

A többiek még eveztek egy jót.

Viszont indulás előtt mindenki kapott egy címet, melyet egy évig viselhet, és az eredményhirdetés is ekkor volt. Néhány cím ami megmaradt a fejemben: Feri király a „Mit nekem a hárem” címet kapta. Marcsi annak örömére, hogy legyőzte félelmét a Rábával szemben, az Irány a Tenger! címmel büszkélkedhet. Móni most volt először nyaralni, ezért a Hurrá! Nyaralunk! címet vihette haza.

Én „Szimpla-Színpad-Romboló” lettem, miután Körmenden kültéri színpadon adtuk elő Marcsival a Réka által betanított táncot.

 Végül az eredményhirdetés:
Három ponttal maradtunk le a Kockás-királyságtól.

Szuper társaság jött össze, rendkívül örülök, hogy ott lehettem a 2008-as Kalandtúrán!

Misinek mondtam is az első napon – az O SOLE MIO eléneklése után, hogy nekem soha senki nem tudta azt elmesélni, hogy a Rába-túra ennyire fantasztikus! Több évnyi rángatás után álltam kötélnek, és lementem a Rábára! Nem bántam meg!
Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt a Kalandtúrán evezni. A folyó teljesen tiszta volt, nagyon jókat fürödtünk benne!

Köszönöm szépen a lehetőséget! Mindenkinek szívből ajánlom a Rábát!

Ezt át kell élni!

 Fitos Józsi

 Beszámoló a 2008-as 5T-ről!
Vagyis, amikor a hülyeség tényleg szorgalommal párosult!

Az őszi bükki teljesítménytúrán felbuzdulva alig vártuk már, hogy mehessünk a TTTTT-re, vagyis az 5T-re. Igaz, én akkor fél távnál kiszálltam (éjféltől reggel 7-ig bírták a térdeim), de a két fiú a csapatunkból tovább ment és a 20. helyezést érték el. Nagyon büszke voltam magunkra, rájuk, hiszen első Hamahamás túránkon rögtön 20-nak lenni szerintem nem kis dolog. Tehát nagyon – nagyon akartunk menni a következő túrára, de sokáig nem tudtunk összeszedni egy harmadik embert, hogy egyáltalán benevezhessünk. Aztán mégiscsak rábeszéltük az egyik barátunkat és a lelkesedésünket átragasztva együtt vártuk a dec. 27-ét, hogy végre indulhassunk. Már előző nap is nagyon hideg volt itt nálunk Debrecenben is, így számítottunk rá, hogy a Mátrában, a hegyekben még hidegebb lesz. Vigasztalás gyanánt rendesen felkészültünk jagerügyileg és hp-ügyileg. Viszonylag korán érkeztünk meg Gyöngyöspatára, ahol rajtunk kívül akkor talán még 3-4 csapat foglalta el a legjobb helyeket a tornateremben. Mi is letelepedtünk egy radiátor közeli helyre, és vártuk a többieket. Jöttek – jöttek a túrázni vágyók, lassan megtelt a nagy tornaterem. 11 körül a főszervező közölte, fél órát csúszni fog a megnyitó. Sebaj! A szarvaskóla társaságában elütöttük az időt Nem bántuk a csúszást, bár már nagyon mehetnékünk volt az erdőbe. Szerencsére gyönyörűen sütött a napocska, igazi szép idő volt. Ki is kellett élvezni, amíg lehetett. Aztán egyszer csak eljött az idő és elrajtoltunk! Itt jegyzem meg, hogy a csapatfotózást hiányoltuk!

Már az első ep-hez való elindulás gondot okozott. Először elindultunk arra, amerre a legtöbben mentek, gondolva, az első ponthoz csak mindenki ugyanúgy tudja az utat. Igen ám, de a mi térképünkön nem volt olyan, hogy Nagy-világos hegy. Több túrázót megkérdeztünk, hogy hova is kell menni, mert kissé pánikba estünk, hogy már az első ponthoz sem jutunk el. Aztán a beazonosítás után derült ki, hogy a mi térképünkön úgy szerepel a Nagy-világos hegy, hogy Világosvár. Ezek után mentünk az első ep. felé, a Bódicstanya felé vezető úton. Túratársunk Misó már pár km után elővette a hátizsákjából a fél literes üvegbe töltött, féltve őrzött hp-t, hogy kortyoljunk bele! Mondtam neki, hogy még melengesse kicsit, majd később rámegyünk, most még süt a nap, jó idő van, ne kapkodjuk el! Amikor rátaláltunk a zöld keresztjelzésű turistaútvonalra, mi nem mentünk a biztos zöld háromszög jelzésű út felé, hanem letértünk egy erdészeti útra és úgy akartuk megközelíteni a Nagy-világos hegyet. A többiek mondták, hogy á biztosan nem a hegytetőn lesznek a pontőrök, csaknem mászatják meg velünk ezt a 709 m-es hegyet. Én meg mondtam, hogy de szerintem képesek és megmászatják velünk! Így elindultunk felfelé. Rendesen öt-hat lépésenként meg kellett állni levegőt venni, annyira meredek volt a hegyoldal. Elég soká tartott, míg felértünk. Közben csatlakozott hozzánk vagy két csapat, ők sem a biztonságos turistaútvonalat választották, hanem megindultak felfelé ott, ahol mi. Csak tényleg reméltük, hogy nem lesznek fent, bár akkor feleslegesen másztunk volna fel. De még az, hogy fent voltak! De a legbozótosabb, legszúrósabb részbe kellett megállniuk! Gyors menetlevél bejegyzés, aztán irány a következő ep, ami a János vára volt. Légvonalban a két ep. csaknem 5,7 km-re volt egymástól. Hát nincs mit tenni, irány előre! Azért mielőtt lemásztunk volna erről a magas hegyről, szántunk pár percet a panorámára, ami nagyon megérte.

És mivel is folytathattuk volna utunkat, minthogy megint rossz utat választottunk! A Nagy-világos hegyről a zöld háromszög jelzésen lefelé jövet a biztonságos zöld négyzet vagy háromszög jel felé kellett volna mennünk északnak, mi ennek ellenére pedig a hegy lábánál rátértünk egy ösvényre, hogy majd a Nyugatra lévő sárga keresztjelzésnek úgyis nekimegyünk, így időt és jó sok métert spórolunk. A sárga jelzésű utat el is értük. Igen ám, de a Závóz feletti kereszteződésnél mi nem lefelé Délnek, a sárga háromszög jelű út felé indultunk tovább, hanem egy erdészeti úton haladtunk tovább Nyugatnak. Páran meg is álltak az úton, hogy ahol a kerítés megy lefelé Délnek a sárga jelű úton, ott mennek tovább, hiszen a János vára felé vezető úthoz arra kellett volna menni, de mi is, az Olajbogyó nevű team is és a Rába-különítmény is utánunk folytatta útját, mert mi annyira biztosan megindultunk előre. Na és ott valahol a Rigó-kúti vágás és a Csepegő-vágás közötti területen úgy elkavartunk, hogy csak na. Olajbogyóéknak volt navigációs ketyeréjük, de az sem tudta egészen pontosan belőni, hogy hol is vagyunk. Mérgünkben elő-elővettük a hp-s palackot, bánatunkat orvosolva. A másik csapatból egy Saci nevű lánnyal próbáltuk beazonosítani a helyet, ahol lehetünk, de nem igazán sikerült. Mindig csak oda lyukadtunk ki, hogy: szerintem itt vagyunk és akkor erre kéne menni. Mentünk, aztán megint csak nem tudtuk hol vagyunk. Ekkorra már igencsak ránk sötétedett. Az egyik erdészeti úton pár őzike kíváncsian figyelte, mi a fenét kóválygunk az erdőben, aztán továbbszaladtak. Aztán mivel továbbra sem tudtuk, hogy hol a csudában lehetünk, azt találtuk ki, hogy kövessük a patakot, előbb utóbb valahova kilyukadunk. Közben az Olajbogyók úgy döntöttek ők mégiscsak más irányba sejtik a közeli turista utat, így elszakadtak tőlünk. A Rába-különítmény maradt velünk. Sacival ketten vezettük hát a bandát előre, a vak sötétbe, de folyamatosan a patak mellett haladva. Aztán már hirtelen két patak is volt. Egyik dombon le, a másikon felmentünk, a másik csapatból pár embernek ekkor ment el a kedve az egész túrától. A mi csapatunk töretlenül ment előre, bár nekem meg a bal térdem mondta fel a szolgálatot, de azért mentem tovább. Ja, és sokat segített, hogy közben azért elég sűrűn elővettük a hátizsákból a hp-t! Nagy sokára kilyukadtunk egy útra, de fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. Pár perc múlva két világítós embert elkaptunk, kiderült a Szupercsapat tagjai voltak. Ők megmutatták kb. hol lehetünk. Hát kicsit „elkalambóztuk” a János várát, úgyhogy számoltuk az időt, és megállapodtunk, hogy ezt a pontot kihagyjuk, mert nem tudnánk időben teljesíteni. Így továbbmentünk a Hidegkúti turistaház felé, amit mi Could Mounten-nek hívtunk. Mi sem mentünk lassú tempóban, de a Szupercsapat úgy eltűnt a szemünk elől, hogy csak na. Egyébként nagyon nem mentünk rossz irányba, mert a 3. ep, ami ugye a Hidegkúti turistaház volt, kb. 1,5 - 2 km-re volt tőlünk. Azt hamar megtaláltuk. Ott iszonyatosan jól esett a forró tea. Közben felhívtuk a főszervező Attilát, hogy a büntipontról érdeklődjünk egy kicsit, ha már a János várát kihagytuk. Elmondta, hogy a büntipont Gyöngyöspata alatt található, megkaptuk az időintervallumot is, amikor lesz is ott valaki. Ekkor már kb. olyan fél 7, hét óra körül járhatott az idő. Saci mindenáron szerette volna folytatni a túrát, de a csapattársai már a forralt bor társaságát szerették volna élvezni, így ők ott maradtak az ep-n, mi pedig folytattuk utunkat a Kaszab rét felé.

A zöld keresztjelzésen haladtunk tovább. Idő közben a csapattagok szépen lassan kezdtek elcsendesedni. Talán fáradtunk? Amúgy, ha egyfolytában mentünk és nem álltunk meg, teljesen elviselhető volt az idő. Ezen az útszakaszon pedig nagyon sok helyen frissen hullott hó ropogott a bakancsunk talpa alatt. Nagyon jó érzés volt beletaposni és hallgatni a ropogását. Néha – néha fel is néztünk az égre, mert az pedig olyan csodálatos volt, hogy a lélegzetünk is elakadt. Az a rengeteg csillag! Nagyon szép tiszta volt az ég. De inkább a lábunk alá figyeltünk, mert a turista út, ahol haladtunk igen csak göröngyös volt egy-egy szakaszon. Sőt! A turista úton volt egy fenyves erdős szakasz. Na ott aztán rajtam kívül mindenki seggre ült. Ugyanis az úton a hó mellett, nagyon jeges volt egy rész. Vissza felé már jött pár csapat, akik már az utolsó pont felé igyekeztek, és ugyanott jöttek vissza, ahol mentek a Kaszab rét felé. Ők is figyelmeztettek, hogy óvatosan haladjunk, mert nagyon csúszik a jég, és könnyen el lehet esni. Hát a többieknek sikerült párszor. Ezen az útszakaszon nem tévedtünk el, mondjuk elég könnyű is volt, végig a zöld keresztjelzésen kellett menni, letérés nélkül. A Kaszab réthez közeledvén már messziről láttuk a sok villogó mellényes emberkét. Megtaláltuk a Volvo-s pontőröket, akik készségesen kínálták a már picit kihűlt teát, de az íze az valami csodás volt! Szegényeken tényleg látszott, hogy nagyon fáztak! Csapattársunk gyors zokni cserét eszközölt. Közben kiterítettük a térképet a kocsira, hogy megnézhessük, merre is kell bemenni a bázisra. Majdnem dobtunk egy hátast mikor megláttuk a távolságot! Iszonyú soknak tűnt. Vagy nem? A zokni cserés támadás kb. 10 perc volt, de meg is éreztük a hatását, picit lehűltünk vagy kihűltünk vagy hogy is mondjam. Utána mikor továbbindultunk kellett pár száz lépés, mire újra bemelegedtünk. Na, de mit sem számított ez már. Lélekben már a forralt bor és a jó meleg hálózsáknál jártunk, miközben ugyanott folytattuk utunkat, ahol jöttünk, a zöld keresztes, havas, csúszós, jeges úton.

A zöld keresztes út után kissé már megviseltebben haladtunk a sárga keresztes turista út felé. Nem igazán tudjuk melyik település lehetett, de valami eszméletlen szép látvány tárult elénk, ahogy megpillantottuk az esti fényekben úszó kis falut vagy várost. Ahogy haladtunk az úton még a sötétben is képesek voltunk ráébredni arra, hogy ma már ezen az útszakaszon jártunk egyszer. És igen! Itt esett le, hogy itt csesztük el! Mert nekünk még itt lefelé kellett volna menni ugye a kerítésnél, ahogy a jel is mutatta, de mi ott a jól járható erdészeti utat választottuk. Most nem tévedhettünk! Lementünk a kerítés mentén az erdőbe a sárga keresztet követve. Közben persze szidtuk magunkat, hogy milyen kis buták voltunk! A závózi útelágazásnál mi nem a sárga keresztjelzésen haladtunk tovább, hanem sárga háromszögű jelzésen. Hát lehet nagy hiba volt! Ez is. Egy ideig szépen haladtunk lefelé Gyöngyöspata irányába. Volt pár méter, ahol mintha elvesztettük volna jelet és csak a megérzés szerint választottunk utat, de végül is mindig jó irányba próbáltunk haladni. Lefelé Aztán elértünk egy elég széles utat, amit még a fagyott idő előtt traktor járt ki, elég rendesen. Na az az út nem volt semmi! Egyrészt nekem már a térdem akkora olyannyira fájt, hogy így is alig bírtam menni, nem hogy egy olyan földúton, ahol meg volt fagyva az út, a traktor nyomai követhetetlenek voltak, faágak, kövek hevertek szétszóródva az úton. Másrészt már mindenki alig állt a lábán, nagyon el voltunk már fáradva, így néha keresztbe akadtak a lábaink. Na, de továbbra is az éltetett bennünket, hogy ez már tényleg a vége, nem sok lehet már hátra és vár minket a forralt bor! Korán örültünk. Az az út olyan iszonyatosan hosszú és végtelenül unalmas volt, hogy már nagyon, de nagyon elegünk volt. Már egyikőnknek sem volt semmi kedve beszélgetni sem. Már a palackos hp sem nyújtott vigaszt. Most mikor nyugodtan, a meleg szobában nézegetem a térképen, hogy hol is jártunk, lemértem: légvonalban csaknem 10,7 km volt az utolsó előtti pont és az utolsó pont közötti távolság. Szinte az egész túra 1/3-a volt ez az unalmas traktoros út. Aztán végre elértük a falu szélét. A pataknál a párom, Robi azt tanácsolta, hogy sétáljak el a bázisra, mert az utolsó pontot is a hegytetőn sejtette, és joggal gondolta, hogy nem bírnék nemhogy fel, de le sem jönni. Így Sacival elindultunk megkeresni a bázist, Robi és Misó pedig az utolsó ep-t. Később felnézvén a hegytetőre, láttuk is a fejlámpáikat, elég hamar felértek. Mi viszonylag hamar megtaláltuk a bázist, de izgatott minket az a forralt bor, így átsétáltunk a pár méterre lévő Nandi Magdi Vendégházhoz. Illetve Saci sétált, én meg Hook kapitány módjára, mint aki a fél falábát húzza maga után próbáltam sétálni. Na ezt az ötletet viszont mind a ketten igencsak kitörő örömmel díjaztuk. Ugyanis nagyon fincsi volt a forralt bor, és az a finom, enyhén sós, sajtos kis sütemény, amit a vendéglős hölgy sütött. Frissen kisülve hozta pont, mikor ott voltunk, így még melegen kóstolhattuk meg! Le a kalappal! Alig bírtam otthagyni a kosarat. Aztán már lassan zártak is a pontőrök, át kellett menni a bázisra. Ekkor találkoztunk össze csapattagjainkkal, akik elújságolták, hogy az utolsó ponttól akartak ugye menni a büntetőpontra, de Attila a főszervező az utolsó ponton azt tanácsolta, hogy meg se próbálják, mert talán két óra is kevés lenne, hogy oda és visszaérjenek. Így ők is bejöttek a bázisra. A lencsefőzelék már készen volt, így megszavaztuk, hogy előbb eszünk csak utána megyünk zuhanyozni. Miután megvacsiztunk, lezuhanyoztunk, alig vártuk már, hogy ágyba, illetve mit is beszélek, hálózsákba essünk.
Ekkortájt kapcsolhatta be Attila a laptopján Enyát. Hát bármikor szívesen elhallgattam volna a kedves énekesnő csodás hangját, de most nagyon nem hiányzott! Egy ideig próbáltam aludni, de nem sikerült, utána csak szóltam az egyik szervezőnek, hogy ha lehet, zárjuk már el a zenét. Utána szinte azonnal beájultam. Hajnaltájt arra keltem, hogy jön a hátamra a hideg. Körbenéztem, mindenki vízszintesen volt, egy álló alakot sem láttam a tornateremben. Jobbról-balról horkolás hallatszott. Attila a laptopját ütögette csendesen. Mire legközelebb felkeltem már megint csak a zene szólt.
Aztán elérkezett a várva várt pillanat: kiderült, hogy ki hogyan teljesített, és vajon a Szupercsapat ismét nyert-e? Megkezdődött a visszaszámlálás. 62, 57, 43, 34, 25, 20. Itt már kezdtünk örülni. Megsaccolni sem tudtuk, hogy hol végeztünk. A 14. hely környékén már kezdett gyanús lenni, hogy minket csak nem akarnak említésre méltatni. Már épp eldöntöttem, hogy ha kiderül ki lett az első, megtámadom Attliát, hogy mi hova vesztünk el a menetlevelünkkel, mikor a 12. helyen a Zöld alakulat csapatnevet említette. Megnyugodtunk. Mégiscsak ott vagyunk. És milyen jó helyen vagyunk! Nagyon büszkék voltunk magunkra! Kibicegtem az oklevelekért és a kitűzőért. Legszívesebben visszafelé egy hó emberkét is magamhoz öleltem volna, de sajnos azt csak az első három helyezett kapott. És ki lett a győztes? Hát persze, hogy a Szupercsapat. Nekik is és a többi sikeres csapatnak is ezúton gratulálunk! Ahogy Gyöngyöspata polgármestere is elmondta, igazán tiszteletreméltó, hogy vannak az országban páran, akik ilyen időben is bevállalnak egy igencsak nehéz, nem kezdőknek való túrát! Bár büszkén elmondhatom, hogy pl. Misó csapattársunk életében először volt ilyen túrán, és végig bírta az iramot és a terhelést. Reméljük máskor is számíthatunk rá, mint kitartó csapattársra! Hozzánk csapódott Saci túratársunknak pedig ezúton is köszönjük a kellemes társaságát. Ő ugyanazt az iramot és tempót diktálta, amit mi is, így nagyon jól összetalálkoztunk. Az én két drága térdecském igencsak a végét járta már. Az éjszaka nem is aludtam valami jól, mert minden egyes mozdulat iszonyú fájdalmat jelentett. De mit számít már, mikor megcsináltuk!!!!! Mellesleg a térképünk 2005-ös kiadás, tehát most ennek tudjuk be a sok tévedést

A szervezőknek köszönjük ezt az igencsak emlékezetes túrát, a jó szervezést, a nagyon finom teát, a jó hangulatot! Attilának ezúton is üzenjük: nagyon sajnáljuk, hogy kabát nélkül indult el az ep-re pontőrnek! Átérezzük, amit átélt, immár innen a jól befűtött, meleg szobából.
Ahogy most nézegettük a térképet számolgattuk vajon mennyit is mehettünk. Kb. 35 km-t mentünk 12 óra alatt, az eltévelygésekkel együt. A szintkülönbséget meg már meg sem nézem!

Mindenkinek jó pihenést, az új évre pedig legalább ugyanilyen jó hangulatú túrákat kívánunk!

Ismét nagyon nagy buzgalommal várjuk a következő Hamahamás túrát, ami Salgón kerül megrendezésre. Reméljük, megint vagy 10 helyet csúszhatunk előre! Vigyázz Szupercsapat, mert egyszer még befogunk benneteket!

Szilvia, Róbert, Misó: azaz a Zöld alakulat.
Írta Nagy Szilvia – Zöld alakulat.

(sárga keresztekkel bőven ellátott, cenzúrázott változat)

A bázis helye 2012 őszén: Répáshuta. Kicsi település a Bükk-fennsík szélén, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Egy főutcája van néhány leágazással, rendelkezik minden szükséges közcélú intézménnyel, na meg egy valószínűsíthető elsőséggel bír Magyarországon, az egy lakosra jutó erdészeti célú járművek (UAZ kisteherautó, lánctalpas traktorok) terén. Megközelítése Eger vagy Miskolc felől szerpentinúton: a Bükköt kettészelő megyehatáron, ki tudja milyen megfontolásból, csak vasárnapi napokon halad át menetrend szerinti autóbusz (és ezt a Cartographia térképe is emberemlékezet óta így jelöli). Ennek megfelelően a kora esti Miskolcról induló járat az egyetlen utazási lehetőség, és tömve van Hamahamás népekkel. Sötétben utazunk (minden bizonnyal a törzsutasok így szokták meg), de ez talán nem is baj. Szoktatjuk magunkat az erdő képéhez, az éjszakához…

A tornateremben miénk az egyik sarok, Dani már gondoskodott róla. Ő most kivételesen nem lesz „vaddisznó”, könnyedebb túrára vállalkozik csak egy csapatot alakítva Rékával, és az előző héten a MATT-ot megjárt Annával és Zsolttal. Hosszú idő után először lesz tehát úgy, hogy azzal a felállással rajtolunk majd el (bár az átvariálást már rutinból megkezdjük szervezni, aztán mégsem lesz rá szükség), ahogy azt az előnevezés során is megadtuk. Nálunk én már sokadszorra vagyok résztvevő, Árpádnak sem ez az első túrája, Balázs viszont új csapattag. Ő azt mondja, nem szeretne nagyon sietni, én viszont elégedetlen lennék, ha az első húszba nem kerülnénk be. Ezzel a tudattal szaladunk át a (szerencsére megcsúszó) megnyitó előtt egy korsó sörre a Vadászba. És akkor Hamahama-dal, szabályismertetés, és jöhet is a térkép fölé görnyedés, pályamegadás…Daniék hamar elrajtolnak, mi még hezitálunk egy kicsit az útvonalat illetően. Nem mondjuk ki, de cél az öt örzőtt pont begyűjtése. Bükkszentkeresztnek indulni tűnik elsőre a leglogikusabbnak, csak arra körözve a jávorkúti őrzött, vagy Bánkút térsége kiesne. Kábé ugyanez lenne, ha Olaszkapunak mennénk. Már cihelődnénk, mikor elöjövök egy, az unortodoxia jegyében született megoldással: induljunk el úgy mintha Bükkszentkeresztnek mennénk, de…

Rajt 23:31-kor. Negyedóra múlva kint vagyunk a faluból, az országúttal félig-meddig párhuzamos turistautat követjük. Az első pont egy barlang, utána egy szekérúton kikeveredünk az aszfaltra, pont egy őrszolgálatosnak tűnő terepjáró mellett…A rejteki kutatóházig haladunk együtt a többi csapattal. Ahol aztán mindenki nagyon keres egy bizonyos sárga táblát. De úgy tűnik senki sem leli. Mi is csak akkor találjuk meg, mikor a telek hátsó kapuján át a tanösvényre lépnénk, ami a térképünk szerint jelzett átkötést tartalmaz a sárga kereszt irányába. Nos, a kezdeti pár jel után csak csörtetünk felfelé, és egyszer csak megvan a sárga kereszt (az újabb térképen visszanézve: azon már szó sincs erről az összeköttetésről, a tanösvény rövidebb, valahol elfordul). Változik a terep jellege, ritkás fenyőkkel borított rétre érünk, melyet éppen kezd megülni a köd. Elveszítjük a jelzést, percekig próbáljuk magunkat egy vonulat mögül kibukkanó adótoronyhoz pozicionálni. Vissza az utolsó, jelzést adó fáig. Pár perccel később ismét jelzés nélkül, irányt tévesztve állunk. Esélytelen követni a sárga keresztet adott körülmények között. Talán próbáljunk meg az úgyis (látszólag) egyenesen északnak tartó úton haladni amin vagyunk, és mihamarabb elcsípni a bükki kék széles dózerútját? Ez lesz, fakitermelések csapásain érünk pár perc múltán újra nyílt terepre, mindkét oldalon ködbe vesző lejtő fogad, és vele a totális eltévedtség érzése. Nézzük a térképet, irányba talán a nyugat felőli lesz a jó, teszünk pár lépést, mikor feltűnik hogy mintha a mező északi szélén valami útszerűség húzódna. Csak nem ezt keressük…? Hurrá, megvan a kék! Innen biztosan találunk el Jávorkútra, ahol éppen egy csapat tartózkodik, távolról látjuk lámpáik fényét – ki más mint barátaink, akik más útvonalon haladva, már jó ideje odaértek, csak a pihenőt vették hosszabbra. (Az éjjel csak két sor született meg a „Kicsiny falum” című műdal átírásából, folytatásra vár az alábbi dalkezdet):

Bükk hegysége, ott túráztam én

Nem volt gyertya, csak fejlámpafény…

A mi lemaradásunk a tervezett menetidőhöz képest egyébként: valami másfél óra körüli. Messze még a hajnal, három óra húsz…Árpi nekiáll az „agyműtét” névre hallgató, dió óvatos feltörésére irányuló feladatnak. Pontozás? Ja, hogy a bél egyetlen törése már fele pontszámot jelent (tudatosítja a pontőr, mikor már megtörtént a baj)? Végül is jogos, agyműtétnél elvileg a legkisebb hiba se lenne elfogadható, másfelől viszont ez  eltérő pontozás a „szokásos” 10-20 pontos levonásokhoz képest. Távozunk is gyorsan, kissé csalódottan. Csikótelep, Nagy-mező a sötétben (milyen jellegtelen is így), a monoton menetelésben kissé felőrlődünk, egyre álmosabbak vagyunk, így megváltásként jön el a hajnal, ami a Zsidó-réten ér minket. Az Olasz-kapuhoz közeledve lassítunk egy kicsit, hogy a 6 óra 55 percre (Kossuth rádió, Útinform műsor kezdete) megszabott érkezési időpontot tartsuk. Szaszkó a pontőr, a fák közé kifeszített kötelekhez vezet minket, és magyarázza a feladatot. Nehezen értem meg, de utána lelkesen kezdünk bele, Árpáddal együtt. Remegő lábakkal (pedig még nincs is bennük annyi kilométer) feszülünk egymásnak a széttartó köteleken egyensúlyozva, haladnánk rajta előre amíg bírunk. Alkatilag sajnos nem egyezünk, amikor ez tudatosul, onnantól kezdek elbizonytalanodni, melynek vége így csak 30 pont az elérhető 50-ből. Nem baj, legalább az érkezés időponját jól eltaláltuk, csak így tovább! A sárga jelzésen ballagunk tovább Bánkútnak, és azt vesszük észre, mennyire más hőmérsékleti viszonyok uralkodnak az erdős, és a nyílt terepen.

A fák között kábé öt fokkal lehet melegebb, de meglepetésünkre attól szinte függetlenül, hogy völgyben, vagy magaslaton járunk. Mire a Bálványt megmásszuk, már fent van teljesen a nap, hamar lekerül rólunk a nagykabát, a pulóver. A kilátó legfelső szintjére azért felmászunk, a kilátás pazar. És ezt nem csak mi mondjuk, több csapattal találkozunk itt. Aki már fent van, lelkendezve hívja a társait, a legfelső szintre vezető, „már nem emlékszem mennyi fokos fakultatív pontot érő létra”, és a tériszony leküzdésére. A Tátráig ellátni, de a Bükk északi lábának völgyeiben még megül a köd. Bánkúton a turistaháznál üldögélve reggelizünk. A sárga keresztről (félve térünk rá, de végül nem okoz gondot) kis letéréssel begyűjtünk egy fakultatív pontot egy forrásnál, aztán egy biciklis jelzéssel jelölt erdészeti úton kaptatni kezdünk felfelé, vissza a bánkúti műútra. Alig akar elfogyni a kis emelkedő odáig (mintha nem pöttyni 100 méteres szintkülönbségről lenne szó), érezhetően fáradunk. A csapategység egyébként látszólag nincs meg: Árpáddal egymást előzgetjük a menet élén, Balázs viszont mindig messze lemaradva, de látótávolságban halad. Nos, igazából az egységgel semmi probléma, de Balázs csak akkor gyorsít, ha nagyon lemaradva érzi magát. Ismerjük jól évek óta, az evéssel-ivással is csak akkor lehet siettetni, ha már körülötte bontják az asztalt. A kolostor romjainál vetünk számot az idővel: kevéssel több mint egy óra múlva  a piros kereszt és a bánkúti elágazás közelében lévő őrzött pontra kellene érkeznünk, menetrend szerint.

A döntés az, hogy nem maradunk a piroson, 10 pontos fakultatívokat begyűjtve de biztosan kicsúszva az időből, inkább a sárga kereszt-négyzet útvonalakat használva megpróbálunk pontosak lenni, és így minél több pontot szerezni. Nagy a rohanás, a sárga kereszten (hogy itt micsoda dzsindzsa van, éjjel tuti eltévednénk) járva szinte fel sem tekintünk a hegyoldalba, ahol kedvenc bükki „alvós barlangunk”, a sólyom-kői bújik meg a sűrű cserjés felett. Bőven időben sikerül végül megérkezni (a túra pontőreit ezúton illeti köszönet, hogy mindenhol elfogadott volt a csapat órája szerint számolni az időt). A feladat: ecetes vizet szivattyúzni egyik pohárból a másikba, szívószállal, úgy hogy közben két kézzel támaszkodsz az asztalon, és a csapattagok tartják a lábad. Hogy milyen a folyadék, arról szerencsére nem szerzek tapasztalatot, én csak a tartásban működök közre…de 40 pontot itt is begyűjtünk az 50-ből, és ez elsősorban Árpádunk érdeme. A bemondott időpont a következő pontra 14:20 lenne. Ebbe nem számolom bele, hogy ezen az őrzött ponton végül több mint háromnegyed órát pihengetünk, igaz ebbe beletartozik az eddig kapott transzferek kitöltése is (rajzolás, logika, miegymás). Úton újra, jó hosszú ez a Garadna-völgy…Kibukkan a Palotaszálló, már a Hámori-tó partján haladunk, mikor felvetem egy pihenő lehetőségét, mielőtt nekivágunk a meredek emelkedőnek a Fehérkő-lápára. A csapat lerogy egy padra, és szinte azonnal lecsukódik a szemünk. Az arra sétálók nem érdekel hogy éppen mit gondolnak rólunk…Húsz percet állunk így, aztán rohanunk tovább. Nem kerül meg az Anna-barlang fakultatív pontja, de az emlékházé sem biztos, összpontosítunk az őrzöttre. Bízhatunk-e abban hogy felérünk? Kezdődik a kapaszkodás, fel a csúcsra, hasonló durvulás jön amit már átéltem a Karancson, a Zengőn.

A zihálva, meg-megállva, külvilágot kizárva mászás. Végre szintbe fordul az ösvény, a szemből jövők megerősítenek hogy pár száz méterre várnak a pontőrök. Megkönnyebbülve, feledve hogy elfogyott az erőnk, beesünk a pontra, két perccel az időbónusz lejárta előtt. Lábunk alatt terül el a Garadna-völgye, na meg egy szobai mérleg. Hány kiló lehetsz hátizsákkal együtt – így  kérdés. Ráállok, ötvenkilencet mutat. A mindenit. Nem is tudtam, hogy egy teljesítménytúrán tizensok kilót is le lehet adni. Kombinálnék, mi a szivatás tárgya. Csak nem valami más mértékegységben mér? A pontőrök mulatnak a helyzeten. Balázs megfogalmazza, szerinte legjobb az lenne ha kidobnák a mérleget. Aztán valahogy mégis 50 pont. Az eszköz rendellenes (terepi) használat miatt nem működött, és nem volt más megoldás, mint maximumra pontozni…? Király! Döntünk az utolsó őrzöttről is: menjünk Bükkszentkeresztre is, még ha ezzel a 18 órás szintidőből biztosan ki is csúszunk. Biztatom magamat és Balázst, hogy bőven lesz időnk egy fröccsöt bedobni a szentkereszti kocsmában (pálinka és whisky az van nálunk, de az frissítőnek nem az igazi). Fél négy előtt kicsivel már a falu felett járunk. Olyan békés, és a hangulatunk meg már olyan, mintha ez lenne a cél. Senki nem mer az utolsó szakaszra, a bázisra visszajutásra gondolni. Sajnos nincs elég idő egy borozós pihenőre, az őrzött ponton így is mi vagyunk az utolsó látogatók, a hivatalos zárás előtt pár perccel érkezünk, meglepve a pont őrzőit. A feladat, hogy szlengben használt kifejezésekkel tarkított pár mondatból állapítsuk meg, mely irodalmi mű rövid leírását tartalmazza. Szerintem itt már mindhármunk agya zokni, egyik cetli helyett újat is húzunk. Itt mondjuk szerencsém van, a „félszemű és a haverjai” asszociációra felrémlik Jumurdzsák, Gárdonyi regényalakja...A másik megoldás a Kis herceg, de az is csak jó nehezen lesz meg, úgy érzem hogy igen baráti a pontozás így is (35).

Szusszanás, közben még fotó is készül rólunk (köszönjük), újabb transzferekkel bíbelődés, és 16:20 körül nekirugaszkodunk a visszaútnak. Tervezett érkezés a bázisra? Egy óra késéssel a szintidőhöz mérten. Ami nekünk 18:31-et jelent. A távolság? Nagyjából tíz kilométer körülre teszem…Nehéz visszaadni ezt a bő két órát: ahogy lassacskán fogy a fény, és kezd hűvösebb lenni. A legkisebb emelkedő is zavar, megállni szóba se jöhet. Hollóstető után a műutat váltogatjuk a párhuzamos sárga jelzéssel, és már csak a láthatósági mellény előhalászására van erő, felvételére nem. Pénzpatak előtt maradunk az úton, nincs kedvünk lemászni a völgybe, és a répáshutai elágazás előtt újra fel. Útkanyarulat, a térképet nézem, és örvendezek hogy mindjárt ott leszünk az elágazásban. Elhagy minket a járatos busz, és a következő kanyar után még bal kéz felől, a másik oldalt látszanak a fényei az erdőben: kész sokk, még nem tartunk ott ahol sejtettem, és már fél óra alig van. Én megyek most elől, az elágazásnál órámra pillantva 15 percnyi megmaradt időt látok. Utolér Balázs és Árpi, együtt trappolunk le a faluba vezető lejtőn, felszisszenve húzzuk a lábunk, és majdnem hasraesve a bázis előtt parkoló kocsikban, lihegve adjuk le a menetlevelet, még éppen egy órás késésen belül. Nagyon örülök hogy bent vagyunk, nem sokáig bírtuk volna tovább a gyaloglást, pláne ebben a feszes tempóban. Nemsokára kész a vacsora, a kocsmában még forralt bor is akad, egyedül talán a zuhany hiányát feledném, de az este során végül nem kísérlek meg odaférni…

És a végeredmény másnap reggel, zsíroskenyér után? Kilencedik helyezés. Szerintem nem rossz...

És a Vidám Vaddisznók csapata az utolsók közt távozik a bázisról, kihasználva a hosszú hétvégét, és kóborol még kicsit a Bükk fennsíkján, talán megnézné nappali fényben is a Nagy-mezőt…

A beszámolót a Vidám Vaddisznók csapat nevében írta:

Pásti Tamás

ui.: Hiányoltam egy, az aszfaltozáshoz, aszfaltutak építéséhez kapcsolódó elméleti vagy gyakorlati feladatot…

Szomorkásak vagyunk, hogy vége az idei szezonnak, de klassz dolog emlékezni a történésekre!

Bővebben...

Agrár gólyatábor 2007 Debrecen

A HAMAHAMA Természetjáró Egyesület a Debreceni Agráregyetemi
Gólyatábor városismereti vetélkedőjének szervezője volt

Szerettük volna, ha a célba érve sok új ismerettel érkeznének a fiatalok, másképp néznék az épületek tetejét, falát, udvarát, a szobrokat, kicsit több helyismerettel rendelkeznének.
Célunk volt, hogy lássák másként Debrecent, fedezzék fel értékeit, ismerjék meg történetét, és közben érezzék jól magukat, és persze mindezt nem asztal mögött egy teremben, lexikális tudásukat felmérve.

A csapatok bejárták az általunk kijelölt pályát, összegyűjtötték a lehető legtöbb pontot, megoldották a feladatokat, megismerték egymást és önmagukat.

A feladatok készítése közben mi már átéltük mindezt. Debrecenben útikönyvvel másként láttuk a szobrokat, utcákat, tereket, épületeket, emléktáblákat. Mindegyikhez egy-egy érdekes történet kapcsolódik.

Reméljük a csapatok az utjaik során felfedezték, megismerték Debrecent és jól éreztük magukat!

Gratulálunk minden résztvevőnek a vetélkedőn elért teljesítményéhez!

Fitos József

HAMAHAMA

Élménybeszámoló a 2008. július 11-17-ig tartó Kalandtúráról

Írta: Zizka a Kockás királyságból

Eljött a nyár, itt a jó idő, ez sokak számára a várva-várt Hamahama Kalandtúrát is jelentette egyben.

Akadt olyan, aki a királyi cím megvédésért tért vissza, a bátrak a további kalandokat keresték és nem utolsó sorban voltak, akik az első ilyen túrára jelentkeztek.

Szombat reggel első órái nagy izgalommal teltek. Az eligazításon szembesültünk a sok új „hamahamázóval”, a bátor Marcsival, aki nem tud úszni és nekivág a Rábának. Megismertük a vezetőinket, a nagy bölcs Szabit, a mindig hátul takarító Miszit és kislányát Rékát.

Megválasztottuk a két királyt: Sanyi királyt, aki Feri és Feri királyt, aki Sanyi. Tudom ez egy kicsit furcsán hangzik, és megkérdezed, hogy „-Mi van?”, - de ne aggódj mi is belekavarodtunk egyszer-kétszer. Kisorsolták a csapattagokat és Sanyi király, aki Feri lett a kockás csapat vezére, nekünk fekete-piros kockás zoknit kellett viselnünk egy héten keresztül. Feri király, aki Sanyi csapatának pöttyös zoknit kellett hordania a túra idején.

Az eligazítás után következett a Rába és a kenuk megismerése. A túrakenuk gazdagabbak lettek kormányosukkal és evezőseikkel. Majd a nagy okítást Miszi megtartotta a hideg Rába vizén.

A 32 km-es szakaszt kezdte meg a csapat a többször elhangzott „HAMAHAMA INDULÁS!”-sal. Az alacsony vízállású folyón csodáltuk a természetet, ismerkedtünk egymással, az evezőlapáttal és még a sodrással is (már akinek sikerült).

Az evezés fárasztó végét Csákánydoroszló jelentette. Itt akadtak első túrázók, akik döbbenten figyelték a zuhanyozási lehetőséget és bátran, nem meghátrálva beletörődtek, hogy ez egy ilyen túra és nem összkomfortos sátorral érkeztek. A Kati Csárdában elfogyasztott kellemes vacsora elfelejtette mindenkivel az aznapi vállfájdalmakat, izomlázat.

A vasárnap reggeli evezés előtt a királyok túlestek a koronázáson, ami vicces történeteket ölelt fel. Itt ismertette meg Sanyi király csapata a két országalma történetét. (Ez 18-as karikát igényel, ezért, hogy ezt a sztorit megtudd, el kell jönnöd egy túrára!)

Ezek után „cucc elrak, sátor lebont, hamahama indulás” hangzott el és jöhetett a következő 14 km-es táv Körmendig. Pihenés ürügyén megálltunk egy kis bátorságpróbára is. A feladat az volt, hogy egy 3 m magas stégről kellett leugrani a mély vízbe. Persze ezt is pontokért cserébe tettük meg. A Nap sütött ránk, pirította sajgó vállainkat, majd a körmendi gátnál egyszercsak elkezdődött a nem várt esőzés, amit akkor még nem tudtunk, de izgalmassá tette a további napjainkat. A kellemetlen esőzés miatt a csapat egy nap kényszerpihenő tartott Körmenden, aminek a legnagyobb előnye, hogy négy lány megihatta élete legfinomabb mézes barackpálinkáját a Halász Csárdában. (Ajánljuk figyelmetekbe!)

Mindenki kipihente az előző napi fáradalmait és eközben az eső csak esett és esett. A Rába ez idő alatt kb. 2 métert emelkedett. Kedd reggelre az égiek kegyesek lettek hozzánk és újra evezőlapátot ragadhattunk. A bátrabbak eveztek, de többen turistaútvonalon Marcsi gyors tempójában gyalogolták le a távot. Az áradó Rábán nagyon jó sodrásban 1,5-2 óra alatt elértük a molnaszecsődi táborhelyet. Sanyikán és gépházán (Olgi, Vera, Attila) kívül minden kenus borulás nélkül evezte le a távot. Ők az adrenalin reményében jöttek és a borulással meg is kapták ezt az érzést.

Felejthetetlen élmény volt az áradó Rábán evezni, közben figyelni a természet hatalmas erejét. Uszadékok között, 5-6 méteres farönök mellett ellapátolni. Hú! Ez nagyon jó volt, ezt át kell élni!

Az estét egy jó kis bográcsolással tettük hangulatosabbá. A túra utolsó éjszakáit ezen a helyen töltöttük, mert Szabi kis kocsmája meggyőzően hatott mindenkire. A kenuzást azért folytattuk, csak végre nem kellett sátrat bontani és állítani. A szerda reggel, a Feri király által kiadott feladat szerint, egy jó kis reggeli tornával indult. Voltunk olyan energikusak, hogy több helyi lakost bevontunk a mozgásba. A jó kis bemelegítés után evezőlapátot ragadtunk, vízre raktuk a kenukat és leeveztünk Rábahídvégre, ahol egy jó kis csülökpörkölttel jutalmaztuk magunkat. A kellemes délutánt napozással, beszélgetéssel töltöttük el és erőt gyűjtöttünk az esti játékokhoz. Napnyugtától Miszi és Réka által kitalált bohémságok következtek, amik összekovácsolták a csapatokat. Mindenki küzdött a királyáért. Jókat énekeltünk, meghallgattuk az „Óda Sanyi királyhoz” című remekművet. Megmostuk királyaink lábát, új királynőket ünnepeltünk. A lényeg, hogy jól éreztük magunkat.

Sajnos minden véget ér egyszer és elérkeztünk a közösen együtt töltött reggelhez is, ami sok izgalmat tartogatott számunkra, mert megtudhattuk, hogy melyik királyság győzött. Mindenki megkapta saját, névre szóló oklevelét, egy címet, amit egy évig viselhetünk. Dobpergés híján az eredményhirdetés is elérkezett. Minimális pontszámkülönbséggel a királyságot Sanyi király, aki Feri és kockás népe nyerte el. Búcsúzkodások közepette akadtak, akik, az utolsó 8 km-es szakasz leevezéséhez készülődtek, sokak sajnos elindultak otthonuk felé.

Egy jó társasággal eltöltött túra minden perce feledhetetlen maradt minden ember számára.

Búcsúzóul üzenem azoknak, akik még nem voltak ilyen kalandtúrán, hogy itt a nyár és lesznek még Rábatúrák. Haverok, buli, hálózsák, sátorpróba és indulás a Rábára evezni! Miszi és Szabi vár titeket!

 „Legyen béke a szívedben” és találkozunk jövőre is!

                                                                                                              Zizka

Nagyon fogadkoztunk már egy jó eredményben a túra előtt. Frodó ilyen formán toborozta a nevezőket levelében:

Aki jönne, mennyire tenné oda magát a túrán?

- "Lájtosan mászkálna egyet az erdőben, a hecc kedvéért, plusz két éjszaka ennyiért, és még meleg kaja is? Höjj, ott a helyem" - alapon?

- Menne, ahogy tudna, de nem halna meg a hegyen?

- Nagyon keményen megnyomná, felesleges pihenőket nem téve, taktikusan, a jó eredményre törekedve, apait-anyait magából kihozva, ha már jubileumi a túra? (szeretnék egy ilyen csapatot:)

Ha másként nem is, de szavakban többen is megfogadtuk, a legutóbbi mód szerint fogunk eljárni. És ha már „Brutál Mátra” lett a túra neve, ezúttal Vidám Vaddisznó mivoltunkat megtoldottuk egy „brutális” előtaggal. A benevezett ötfős létszám persze szokás szerint nem lett teljes. Zsolti nem jött, Frodó pedig (szintén létszámproblémák miatt) átigazolt Lakaték kimondhatatlan nevű, kémiai vegyületről elnevezett (Tri-oxo mittoménmicsoda) csapatába. Aztán a két csapat majdnem veszített még egy főt, bár azt már az érkezéskor, és egészen más körülmények között. A faluba érkezve eggyel hamarabb szálltunk le a buszról, és a létszámellenőrzést követően megállapítottuk, hogy Petrát bizony ottfelejtettük a járművön. Már kezdhettünk volna egy csapatösszevonáson gondolkodni, de végül negyed órával később csak előkerült, és azt állította, hogy a központban lévő kocsma szimpatikus. Lehetséges hogy így volt, de mi végül csak a bázistól néhány háznyira lévő egységig kirándultunk el, az eligazítás előtt. Jól tippeltünk mikor előzetesen azt gyanítottuk, ha már tizedik alkalom, akkor tíz őrzött pont lesz. Ugyanakkor a szabályváltozás lényegét ügyesen sikerült titkolni az első előre megadott, őrzött pontig.

Eligazítás után hamar elkészültünk, még várnunk is kellett a rajtra. Csak a megadott pontokat figyelembe véve eltérő útvonalötleteket fogalmaztunk meg. Én egy „nyolcas alakú” pályabejárást képzeltem el, ami a Sas-kővel kezdődik, és Recsken végződik. Danit jobban foglalkoztatta, hogy lesz-e őrzött pont a Kékestetőn, vagy hogy mennyi esélyünk van eljutni a galyatetői őrzött pontig. Abban értettünk egyet, hogy Parádsasvár-Galyatető felé nem indulunk, mivel azt az „enyhén” emelkedő útvonalat én hírből, Dani pedig már tapasztalatból is ismerte. Amint a fotózás lezajlott (Szervezők! Legközelebbre szerezzetek már egy fixre beállított állványt!), megvolt a menetlevél, és vele az első információk a pontok nyitvatartási időiről. Hogy ezek után miért indultunk Recsk felé, arra nem emlékszem, nem tudok logikus magyarázatot adni. Most utólag, tulajdonképpen kedvem lenne leteremteni a csapattársakat, hogyan juthatott ilyen eszünkbe? Hiszen Parád zárt a legkorábban, és így akartunk mégis körbemenni Recsk-Galyatetőnek?

No de így történt, úgyhogy „elvonatoztunk” Recskig, ahol a „Struccfarm” című fakultatív ponttal gyűlt meg a bajunk. Percek óta kutyagoltunk a sötét mellékúton, semmi fény ami telephelyre utalna, a térkép sem így jelzi…Hátra arc! Vissza a feltételezett helyre, ahol aztán csak nem túl megnyugtató távolságban megkötött őrkutyát láttunk, struccok legcsekélyebb jelenléte nélkül. Mínusz öt pont eltérés a tervtől, nem érünk rá, gyerünk tovább! Furcsa, de én talán egész éjszaka ekkor voltam a legálmosabb, a túra második órájában, amíg felértünk a recski táborhoz.

A pontőrök egy autóban ültek, a szélvédőn valami térkép volt (Lehet az, hogy jobban meg kellett volna nézni?), feladat semmi. Két percig csak álltunk ott, mint valami kistelepülés, azaz tanácstalanul. Aztán a pontőrök megkérdezték: Kanázsváron vagy Oroszlánváron akarunk feladatot teljesíteni? Egyik csábítóbb mint a másik… Kérdeztünk mi is: A Kanázsvárra bármikor mehetünk ha azt kérjük, vagy csak most azonnal? A válasz utóbbi módit erősítette meg, így rossz kedvvel átvettük az Oroszlánvár matricát. Dani dühöngött: „Ez innentől olyan mint az 5T, mindenki ugyanarra fog menni…”. Aztán szerencsére még a kocsitól nem messze álltunk, mikor a pontőrök utánunk szóltak, tévesen mondták, bármikor elmehetünk a túra során a Kanázsvárra. Nosza egy gyors elhatározás, legyen inkább így! Legalábbis Dani nagyon nem akart az Oroszlánvárra menni, és igazából engem is vonzott az, hogy próbálkozzunk a többi csapattól inkább eltérő stratégiával. Árpi nem mondott véleményt. Bár úgy igazából a túra közben sohasem…

Itt váltunk el Frodó, Lakat és Petra csapatától, és a piros kereszten indultunk tovább. Volt egy kísérteties hangulatú gyertyános, majd kikötöttünk egy erdészháznál, ahol a női wc-ket kellett megszámolni. A jelekből ítélve odabenn egy nagyobb csoport mulatott, még szerencse hogy lámpákkal mozgolódásunkra nem jöttek ki. Még józanul se nagyon lehetett volna nekik feldolgozni egy olyan információt, hogy három srác éjjel kettőkor előbukkan a sötétből, és a női wc-t keresi..:-)

Továbbálltunk hát, és a szebbik nem tematikáját követve hamarosan a Csiklósd-kúthoz értünk. Onnan pedig bejutottunk az Ilona-völgy felső részébe. Innentől Daninak meg nekem ismerős volt a terep, hiszen tavasszal a sárga jelzést követő a Rákóczi jelvényszerző túráról egy kis kitérőt téve már jártunk itt. És igen, sötétben is szép volt a vízesés. :-)

Folyamatos volt az emelkedő a Sas-kőig, de elég jól bírtuk. Az országos kék jelzés jól kitaposott, enyhe emelkedőjén alig-alig pihentünk meg. A Sas-kőn fagyos szél fújt, és a turista emlékmű tövében megleltük a pontőrök sátrát. Csapatunk nevéhez méltó vidámsággal köszöntöttem a bent lévőket, a fogadtatásunk azonban minden lelkesedést nélkülözött. Gondolkodás nélkül választottunk egy matricát a Szent István csevicéhez (másik az Oroszlánvár lett volna), és sietve magukra is hagytuk a két, hidegben elgyötört pontőrt. Lejjebb ereszkedtünk, a fák között jobb idő volt. A Petőfi-forrásnál behúzódtunk a „kisebbik” esőházba, lehunytuk egy kicsit a szemünket. Ezt követően komoly vitát folytattunk arról, menjünk-e egyből a Szent István csevicéhez feladatozni, vagy inkább menjünk el Parádóhutára, hogy onnan hová kapunk matricát. Titkon nagyon reménykedtünk egy feladatos őrzött pontban valahol Parád környékén, de a turistatérképre pillantva azért ki lehetett logikázni a valószínű kimenetelt: Egyik valahol Galyatető felé, másik pedig talán Parádsasváron. És ahogy később kiderült, ez így is volt…

A döntés végül a Szent István csevice lett, oda ereszkedtünk le, közben lassacskán ránk virradt. Aggteleki feladat várt ránk, mi lehet ez? Vasúti pálya építése, igen! A vonat feleúton lemászott a pályáról, de mivel a balesetvizsgálók úgy határoztak, hogy ebben annak megépítői nem hibásak, nem vontak le pontot miatta. Itt megtudtuk, mindössze negyedikek vagyunk akik náluk járnak. Sokan jöttek erre Parád felől, matrica nélkül. Milyen jó hogy mi nem futottunk bele ilyen helyzetbe sehol a pályán…

Parádóhuta felé indultunk tovább, az ifjúsági tábort azonban nem leltük meg. Hacsak a feltúrt építési területtel körülvett házikó nem az lett volna. Hangulatjavítónak ekkor került elő a konyakos üveg, tele hamis vagy eredeti, de mindenképpen fogyaszthatónak ítélt Szkander bég konyakkal.(Ez az albán szeszipar előszeretettel hamisított remeke, kár hogy idehaza nem forgalmazzák.)

Eseménytelen kilométerek következtek, és benne jártunk már a délelőttben, amikor Parád központjába értünk. Megkerestünk pár fakultatív pontot, aztán elkezdtük az őrzöttet keresni, amiről azt tudtuk hogy egy emlékműnél van. Már néhány perce a téren tébláboltunk, gondolkodva hogy másik emlékművet kéne keresnünk, vagy esetleg nézzünk be a kocsmákba, mikor egyik pontőr kijött a déli oldalon álló műintézményből, méltatlankodva hogy mi még ezt se vagyunk képesek megtalálni, pedig még írásos tájékoztatót is hagytak. Nos, egy oszlopon lévő, sárga reklámplakátra ragasztott sárga színű lappal nagyon ki voltunk ám segítve! Na de mindegy, itt igazolódott be balsejtelmünk, hogy Parádsasváron lenne még feladat. 50 pontért kell-e nekünk egy jó kis betonutas oda-vissza gyaloglás, ez volt a kérdés. Hosszasan néztük a térképet. Nehéz döntés volt, de nem vállaltuk be. Még bőven volt a szintidőből, és már el is indultunk visszafelé a bázisra, kicsit szomorúan, hogy a pálya így kitolt velünk. Parádfürdőt elhagyva a nap során már harmadszor jártunk az Ilona-völgyben, és megint egy újabb szakaszát érintettük két fakultatív pont kedvéért. Amit lehetett még útközben, azt összegereblyéztük, csak a volt bányaüzemnél a fenyőre erősített tábla nem került elő. Ezen a túrán vagy a csapatunk volt nagyon figyelmetlen, vagy tele volt a pálya olyan fakultatív pontokkal, ahol a válasz a „nem létezik a megjelölt tereptárgy” lett volna. (Apropó, tábla: Még induláskor, Mátraderecskén egyik utca elején láttunk egy tiltó táblát, amire az volt írva „5t”, szóval itt ne rendezzetek téli túrát!)

Még volt vagy három óránk a szintidőből, amikor megérkeztünk a kúp tövébe, ahol a Kanázsvár magasodik. Az őrzött pont is ott volt, nem kellett hozzá megmászni a csúcsot, mi ettől függetlenül azért megtettük, ha már volt időnk. De előbb felidéztük a mecseki horgászás emlékét. Sikerrel, ráadásul az én kezemben volt a bot! Ezt követően a csúcson ejtőztünk egy kicsit, és fél ötkor, ismét együtt az egészen a Vörösmarty turistaházig elkalandozó Tri-oxo izé csapattal, besétáltunk a bázisra. (Persze előtte az udvaron még elszórakoztunk azzal, hogy „kimatekozzuk” a betűs rejtvény megfejtését, amiből egy alkotóelem még hiányzott. Találkoztunk ám a túra során gonosz rossz pontőrrel, aki kérés nélkül írta fel nekünk azt a betűt a menetlevélre, amire semmi szükségünk nem volt!) Lezöttyentem a hálózsákomra, de nem volt a lábamban az a megszokott kegyetlen fáradtság. És még álmos sem voltam. Nem számolgattunk időtúllépésől származó büntetőpontokat, és ráadásul még világosban érkeztünk vissza. Olyan szokatlan volt így…A vacsorával, sörözéssel, beszélgetéssel persze szépen eltelt aztán az idő. A társaságból utolsók között hunytam le a szememet, kilenc óra körül.

A 23. helyezést sikerült megcsípnünk, ami a mindössze 6 érintett őrzött pontot, és a túra végének kényszerű ellazázását tekintve, talán nem is olyan rossz eredmény. Otthon kiszámoltuk, 49 kilométert gyalogoltunk. És abban mindannyian egyetértettünk, hogy az őrzött helyeken kevés pontot lehetett szerezni, kevesebbet mint az előző túrákon, és ez a rendszer nem igazán jött be nekünk.

Köszönjük tehát a túra ismételt megszervezését, és kíváncsian várjuk, Szegeden milyen pálya, és milyen pontrendszer vár ránk. Remélem lesz egy őrzött pont a tápéi kompon, mivel nagyon szeretek kompozni… :-)

A Brutálisan Vidám Vaddisznók csapat nevében a beszámolót írta:
Pásti Tamás

Bővebben...

Bővebben...

TTTTT élménymorzsa 

Részlet Czifi blogjából

"... Feltöltöttük magunkat üzemanyaggal (Hubi, pálesz, stb.) majd belevágtunk az erdőbe. Mélyen be volt fagyva minden, fehérlettek a fák a kis zúzmaralevelektől és minden csendes és gyönyörűen szikrázó volt. A lépteinket nem hallottuk mert elnyelte a hó és felfogta a levegő. Nem tudom szavakba foglalni, hogy mennyire szép és fenséges ez a rideg tél az erdőben. Belépsz és tiszteletet adsz a terészetnek. Tiszteli mindenki a hideget, mert ő az úr! A madarak nem énekelnek, a fák nem susognak. Utánna pedig észreveszed az élet nyomait. Az apró lázadásokat, amiket egy egy lábnyom jelent, vagy a patak halk pimasz csobogását a jég alatt. No szóval ilyen szerintem a téli erdő.

Bővebben...

Óda Sanyi királyhoz

Írta: A Pöttyös Királyság, a Kockás Királyság kívánságára

Sanyi király, kockás király evez zöld kenuján,
Évek óta a Rábát járja a hős kapitány,
Előtte Don Szityu navigál.
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Kullancsként tapad a lányokra,
Miközben királynője elhagyta.
De nem csügged miatta a Sztár.
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Kolbászos sóletet vacsoráz,
Hogy másnap bírja a forgatást.
Ő a felnőtt filmek csillaga, a Sztár,
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Népe szeretve imádja,
A híres kockás zokniját hordja.
A pöttyösöket legyőzi, úgy ám!
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Erényben annyira bővelkedik Ő,
Hogy minden ujjára jut egy nő.
Évek rutinjával az oldalán,
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Udvara körülrajongja,
Hadvezére ajnározza,
Büszke népe küzd az oldalán,
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

A Pöttyösök népét a földbe tiporja,
Zoknijukat a fekükre húzza.
A szerencse mindig az oldalán,
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

Orrukat jól megcsavarja,
Evezőjüket a Rába sodorja,
Kenujuk a fába áll,
Ó fehér dudákat okádó, Sárkánytól szüzeket megmentő hős Sanyi király!

De amikor korán reggel,
Sanyi király álmosan felkel,
Tudja, az álma a múlté már!
Ó bolond álmokat kergető Sanyi király!

Ezüstérmes a Biharite csapata!

2010. október 22-24 között került megrendezésre a VIII. Hamahama túlélőtúra, melynek az Őrség adott otthont. A Bihari Természetbarát Egyesület által indított 5 fős csapat (Bálint Zoltán, Balogh Tamás, Hegedűs Csaba, Hegedűs Zoltán, és Varga Zsolt) embertelen küzdelemben, 70 km-es erőltetett gyaloglással, az induló 97 csapat közül a második helyezést érte el, pillanatok alatt felkeltve az érdeklődést Berettyóújfalu, illetve a Biharite iránt.

Mi is az a túlélőtúra?

Egy vándortúra, melyet évente két alkalommal rendeznek meg, mindig más és más tájegységben. A 3-5 fő közötti csapatok 23 órakor rajtolnak el, majd a saját stratégiájuknak megfelelően igyekeznek minél több őrzött és őrzetlen pontot gyalogosan felkeresni, útközben pedig minél több menet közbeni (ún. „transzfer”) feladatot megoldani. Az a csapat győz, amelyik a rendelkezésre álló 18 óra alatt a legtöbb pontot gyűjti be.

Városunkban, Berettyóújfaluban is találkozhattunk hasonló rendezvénnyel, hiszen a Biharite minden évben megrendezi a Bihari Természetbarát Kupát, mely a két órás menetidővel, és a városban kijelölt pályával kellemes, könnyed kikapcsolódást, egyben szórakozási lehetőséget nyújt bármely korosztálynak, családoknak, baráti, munkahelyi társaságoknak.

A sikerről.

Talán nem is volt olyan csapat az országban, akik messzebbről érkeztek Szentgotthárdra, mint mi. A fél napos utazást követően gyorsan elfoglaltuk szálláshelyünket a sportcsarnok egyik félreeső folyosóján, majd a gondosan előkészített ruházatot felöltve az eligazításra siettünk.

Büszkeség töltött el bennünket, hogy sokakhoz hasonlóan egységes csapatruhában (póló, sapka, láthatósági mellény, passtartó, kamásli, mindegyik feliratozva) jelentünk meg a rajthelyen, mely az egyesületünk sok éves sikeres működésének egyik apró hozadéka.

Éjfél előtt, amikor más édes álmát alussza meleg szobájában, mi nekivágtunk a sötét erdőnek, a fagyponttal barátkozó hidegnek, hogy a holtidőkkel együtt 19 órásra bővülő tortúrán megmérettessük magunkat.

Mivel minden csapat más erőnlétben áll rajthoz, más stratégiát, útvonalat választ, a hosszú gyaloglás során csak néha futunk össze egy-egy csapattal pár pillanat erejéig, minden más pillanatban egyedül bolyongunk a sötét erdőben, hegyekben.

A túra első harmadában az álmossággal kellett megküzdeni. A munkával, majd utazással eltöltött nap után erős fáradtság tör ez emberre éjfél után. Bár most mindannyian tartani tudtuk magunkban a lelket, nem felejtjük el azt a Bükki túlélőtúrát, ahol a Bélkő tetején a fáradtság győzött, és fél órára lefeküdtünk aludni a nyirkos, vizes kavicsútra a kora hajnali hidegben.

Az álmosság holtpontja után a napfelkelte előtti lehűlés teszi próbára az embert. Itt még van erőnk gondolkozni, hogy miért nem választunk inkább egy meleg szobát, egy kényelmes ágyat? A kérdés minden alkalommal felmerül, a választ viszont soha nem tudjuk. Pityerszer alatt végül megérkezik a várva-várt hajnal, magával hozva az enyhülést adó napsugarakat, és megmutatva az addig rejtett Őrséget, annak minden csodájával. Gyakori Erdélyi túrázóként leginkább a Királyerdőre emlékeztetett bennünket az ország legnyugatibb vidéke, melyet nyugodt szívvel ajánlunk mindenkinek.

Őriszentpéteren, mely tervezett útvonalunk felén található, egy kisebb pihenéssel igyekeztünk feltölteni megcsappant energiakészletünket. Késlekedni nem lehetett, hiszen a rendelkezésre álló idő minden pillanatban apad, és tudtuk, a táv legnehezebb szakasza vár ránk.

Az Őrségben nincsenek nagy szintkülönbségek, 50 km megtétele után viszont már minden lépés fájdalmas. Elértünk hát a túra harmadik, egyben legnehezebb harmadát, ahol már nem a természettel, hanem önmagunkkal küzdöttünk. Hosszú, végtelenek tűnő lankák, lassan gyarapodó kilométerek, gyorsan gyarapodó vízhólyagok, egyre jobban fájó talp.

Néhányunk bakancsa már átázott, akié nem, az belülről izzadt át. Fokozódik a fáradtság, már minden porcikánk töretlen fájdalomingert küld az agyba, ráadásul rengeteg feladatot kell megoldani, airsoft fegyverrel lőni, futás, fekvőtámasz, térképismeret, meseírás kötött szavakból, logótervezés, betűmozaik, amőba, perselyürítés időre, kő-papír-olló, tovább, tovább, tovább, a sokszor dagonyázóra gyúrt sárban, pocsolyában.

Valahol itt veszítettük el a realitás fonalát. Eltompulnak az érzékelések, elveszítjük az idő, hő és éhségérzetet. Csak azt érezzük, hogy fáj, és hogy egymásra vigyázva menni kell, senkit hátra nem hagyva, gondosan figyelve az útvonalra, hogy beérjünk szintidő előtt a célba.

Sikerült. A regisztrációs asztal előtt félig álomban, félig holtan összerogyva úgy éreztük, a kereken 70 km legyaloglásával nagyjából az 5-15. helyre futja majd.

Másnap, az eredményhirdetésen jött a meglepetés, a csapatnevünk csak nem akart elhangozni a visszafelé induló eredményhirdetéskor. Majd a még nagyobb szenzáció, dobogósok vagyunk, sőt, másodikak lettünk 97 csapat közül!

Szerintem a túlélőtúrák történetében nem örült még úgy senki helyezésnek, mint mi a dobogó középső fokának.

Az elmúlt évek alapos felkészülése, és szakmai képzése meghozta a gyümölcsét. A csapatban idén három fő bronz fokozatú gyalogos túravezető (B.Z., B.T., V.Zs.), valamint egy ezüst fokozatú gyalogos, és bronz fokozatú kerékpáros túravezető (H.Z.) tett sikeres elméleti és gyakorlati vizsgát, mely nagyban megalapozta a verseny sikerét. A megszerzett bizonyítványhoz a fentiek mellett gratuláció illeti Nagy Attila tagunkat is, aki szintén gyalogos szakágban szerzett bronz fokozatú túravezetői képesítést. 

Bár a küzdelem emberfeletti volt, valódi harc a túlélésért, már most tudjuk, biztosan ott leszünk a következő versenyen is. Cél a dobogó legfelső foka, hogy az ország legjobb csapata a berettyóújfalui Biharite legyen!

További képek, élménybeszámolók: www.biharite.hu

Hegedűs Zoltán
elnök
Bihari Természetbarát Egyesület

Bővebben...

Bővebben...

Hamahama VII. – Mecsek

A Vidám Baszk Vaddisznók csapat csörtetésének krónikája.

Bonyhádon a kilences kocsiállásnál várakozva találkozom az első túrás arcokkal. A „falujáró” várható menetideje Hosszúhetény, kultúrház megállóig körülbelül egy óra lesz. Váralja, Máza, Szászvár, Kárász –figyelik a mögöttem ülő versenytársak a településeket jelző táblákat. Látványos szerpentinen érjük el Zobákpusztát, ami után már lassan készülődni kezdünk a leszálláshoz.

A busz elmegy, nekem meg a nevemet kiáltják. A szemben lévő oldalon ott áll Dani, a Vidám Vaddisznók csapat egyik alapembere, egyenesen Szegedről. Nagyon fel van dobva, mert stoppal jött, és sikerült valahol Mórahalom környékén egy olyan szerencsés fuvart találnia, aki némi kitérővel ugyan, de a faluig hozta. Most a többi szegedi kollégát várja, akik hamarosan meg is érkeznek a Pécs felől jövő, zsúfolt busszal. Vonulás az iskolához, még találunk helyet az egyik bordásfal mellett, ahol egy vékony szőnyeg is jut, extra gyanánt. „Tudtam én hogy nem kell polifoamot hozni.” :)

Kirándulást szervezünk a „Tavernába”, ahol ugyan nincs Szalon sör, de van ingyen csocsó, az udvaron parkoló Ikarus 266-os (laprugó-ráncajtó mindhalálig…), és elvetemült földrajzos és biológus társaimmal rögtönzött térképet készítünk az asztalon a poharak és üvegek segítségével arról, hogy ki melyik részéről érkezett ide az országnak. Ahogy sötétedik, visszaballagunk. Befut Zsolti is a következő busszal, illetve Frodó és a „másik” Zsolti is, autóval.

Közben kiderül, hogy két háromfősre tervezett csapatunkból (a Vidám, és a Baszk Vaddisznókból) hiányzás miatt egyetlen ötfős csapatnak kell alakulnia. Így áll össze az új csapat: „Vidám Baszk Vaddisznók”.

Az eligazítás kint az udvaron. Előzőleg azt találgattuk odabenn, merre lesznek a pálya határai. Kint meglátjuk a kivetített térképet, ami alapján nem jön be az a tippünk, hogy a hegység keleti és északi fele alkotja majd zömmel a pályát. Nem tűnik túl jónak, mert az Árpádtetőn túli területekkel kevés út köti össze a hozzánk közelebbi részt. Ráadásul Komló belterületén nincs pont, számomra ez csalódás. Ha rajtam múlt volna…talán a szénosztályozó előtt lett volna egy őrzött pont...:)

Az „itinier” először csak nagyon kicsiben látszik a kivetítőn. De akárhogy is nézem, a Koszonya-tetőnél bizony 04:00 van írva a zárás időpontjának. És tényleg. Mesteri szivatás, jobb mint amikor a Karancs csak reggel nyitott ki a múlt tavaszi túrán. Elsők között startolunk 22:58-kor, a csapatfotó elkészítése után.

Abban állapodunk meg, hogy először irány Koszonya, aztán majd talán a Tubes. A Köves-tető (ahol a busz is átjött) bő félórás út, a kezdeti friss erővel. Innen egy kis dzsungelharc is emeli a hangulatot a turistaösvényen, de kisvártatva rajta vagyunk a Koszonya felé vezető úton. A sötétben is érezzük, az itteni úthibákkal valami nincs rendben. Túl hirtelenek, túl egyenletesen futnak egy törésvonal mentén. A Béta-akna tömedékelése itt alighanem kicsit rosszabbul sikerült…

Elérjük a pontot fél egy fele, ahol a standard kérdés után („Az autót lehet asztalnak használni?”) gyorsan kitöltjük a tesztet, és még bizonytalanul válaszolunk Attilának, a pontőrnek is, aki stratégiánk felől érdeklődik. Ami tényleg nincs még kialakítva. Tempózunk a betonon Árpádtető felé, jó az út, itt még csukott szemmel is lehet haladni. Mert úgy kezdek már álmosodni. Pedig még alig két órája jövünk, és az éjszaka jó része még hátra van. A Mecsextrém Parknál extrém pihenőt tartunk – a bobpálya indító állomásán, ahol egyébként minden tárva-nyitva, ha akarnánk, a fél berendezést elvihetnénk. „Mennyibe kerül egy meganyúl?” – így a kérdés. Hát, én ilyen névből meg kell mondjam, először valami édesség nevére tippelek, már kezdek is valami büfészerű építményt keresni, aztán derül ki hogy ez a játszópark-belépő neve…Van világítás, így itt nézegetjük meg a térképet. Végül is Mánfa mellett döntünk, több okból is. A 66-os úton gyalogolni éjszaka még elmegy, a csak hajnal felé nyitó Tubesig nincs elég pont, kavarogni kéne az erdőben sokat, Mánfa felé pedig sorban van több is.

Nem jutunk messzire, a következő 51-es számú tereppont egy éjjel-nappali büfé a főút mellett. Itt a többiek bevágnak egy hamburgert, én csak egy fröccsel frissítem magam. A rádióból meg szól a zene: „Tonights gonna be a good night…”. És kint is vagyunk a 66-oson. A magyar 66-os ugyan nem olyan hosszú mint USA-beli megfelelője, de azért híres-hírhedt, leginkább baleseteiről. A jól autózható-motorozható, de azért éles kanyarokban ember-alakú fekete plakátok jelzik, nem árt ésszel vezetni ezen a szakaszon.

A TV-torony mint egy világító szemű óriás robot, vigyázza Mánfát. Csönd van a faluban, egy róka oson el előttünk, szájában erősen baromfinak tűnő zsákmányával. Fél négykor ott is vagyunk a második őrzött ponton. A halandzsa-vers jópofa, a második versszakot én vállalom, nem okoz gondot. Mikor a feladatot elmondták, azt hittem hogy minimum 20 sor lesz egy versszak :)

Haladunk tovább, és már oldódik a sötétség, mikor a Kőfejtő-kutat keressük egy szűk szurdokvölgyben. Dagonya, végre otthonos környezet a vaddisznó-csapat számára…Ha már átjöttünk a patakon , akkor nincs miért visszatérnünk a Nagy-Mély-völgyben futó útra, hanem a piros kereszt jelzést választjuk, ami Vágottpusztára vezet. Annak ellenére, hogy a völgyben megsűrűsödnek körülöttünk a csapatok, nincs aki a mi példánkat követi. Jelentkezzen az, aki járt Vágottpusztán, kíváncsi lennék mennyi csapat követte a miénkéhez hasonló stratégiát a pályának ezen szakaszán…Ami ugye abból állt, hogy a legnyugatibb útvonal mentén sűrűsödő fakultatív pontokat érintettük, a helyett hogy a Mánfa és Tubes közötti területet középen taroltuk volna le, kitérőket téve jobbra-balra egy-egy forrás kedvéért.

Kicsit bealszunk amíg a közel szintben haladó sárga jelzést követjük, a Büdös-kútnál tartjuk a következő pihenőt, ahol kapásból három fakultatív pont is van. Szép szakasz jön, a Remete-rét felé, és a Sós-hegyen „három óra elhagyatottság” után találkozunk egy másik csapattal. Itt még van erőnk kilátót mászni, már csak azért is, mert az itteni 10 pontos kérdés válaszát fent kell keresni. Ez után másszuk a Tubest, ahol is medvehagymától illatozik az egész erdő. Nyolc után érünk a harmadik őrzött pontra. Zsolti jól horgászik, meg vagyunk elégedve a zsákmánnyal. A pontőrök itt jelzik, alig néhány csapat van aki harmadikként érkezett hozzájuk – azaz nem állhatunk túl rosszul. És észrevétlenül repül el a délelőtt. A Misina alatti sípályán tapossuk a füvet, majd a Kantavár felé vesszük az irányt. Itt sem futunk össze csapattal, egészen amíg az Árpádtetőt a Tubes aljával összekötő útra nem érünk, ahol viszont tömegek mozognak mindkét irányba. Itt tartunk egy következő, reggelizős pihenőt. Ha még azt akarjuk hogy a Cigány-hegy és a Zengő is meglegyen, akkor innen hajtani kell. Ráadásul betonozni fogunk, ami ennyi megtett út után már elég rossz…

Nincs más hátra, beszélgetünk hogy azért valahogy elteljen az éjszaka már érintett útszakasz Árpádtetőtől Béta-aknáig. Én Danit tartom szóval (és közben diktáljuk a tempót), a többiek picivel mögöttünk szintén elmélyülnek valami témában. Néha-néha órámra nézek, próbálom megbecsülni, teljesíthető-e a tervünk. A megtett kilométerekkel arányosan csökken a bizodalmam benne. Zobákpuszta előtt kisebb esőt kapunk, fülledt a levegő, fogy az erő. Pont előttünk bezárják a boltot – pedig egy sör jól esett volna. Kisebb pihenés után már érzem is az utóbbi műutas kilométereket. Alig bírok talpra állni, fáj mindenem. Házi pálinkát dobok le fájdalomcsillapítónak és hangulatjavítónak, így megyünk tovább. Megpróbálom énekléssel feldobni a hangulatot, ez időlegesen sikerül is. „Ifa megy a hegyen”, aztán a Hétköznapi Csalódások Komlóról szóló dala is sorra kerül…

Egyre többször nézek a térképre, egyre rövidebb távok tűnnek egyre hosszabbnak. A vadászház körül leszek először pesszimista – és mondom, hogy nem biztos hogy odaérünk. A kéken mászunk a Cigány-hegyre, mintegy bemelegítésképp a Zengő előtt. Egy lendülettel megy, de nagyon kiveszi az erőmet. Az őrzött ponton kábé úgy nyúlok a tea után, hogy azt remélem, cukor van benne, pótolja valami elszállt erőmet. 14:45 múlt, az előttünk lévő csapatból mondják, át lehet érni négyre, a pont zárási idejéig a Zengőre. A térkép alapján pontatlanul becsüljük mennyi odáig a távolság, mint kiderült bizony majd’ 5 kilométer volt. Talán ez így jó, mert 3-3,5 kilométernél mi nem tippeljük ott és akkor messzebbre…

A csapatom rohanni kezd (amint meglátjuk a Zengőt, a maga teljes életnagyságában), keresztül a felé vezető nyergen. Kivagyok már, egyszerűen nem bírok velük futni. Szerencsére a nagy lépteim megteszik a magukét, így nem maradok le nagyon. Közben elhagyjuk az előttünk lévő csapatot – mint később megtudjuk, ez kisebb lelki törést okozott nekik. (De azért ők is még időben értek a Zengőre.) Azt mondom a többieknek: Menjetek, mindegy mi lesz, ha beledöglök is, de 15:59-re fent leszek a tetőn. Fél négy körül állok meg ott, ahol a sárga jelzés egy meredek ösvénybe vált, és toronyirányt vezet a csúcsra. Talán elsősorban a lelkierőt kell összegyűjtenem. És nekivágok. Sok a kiálló fagyökér, szerencsére olyanok mintha lépcsőn mennék. De attól még szenvedek. Egy szem kekszet rágok el két perc alatt, meg-megállok, megint haladok, kicsit szédelegve, valamivel a csapattársaim mögött. 15:50 körül már látom a tornyot, laposodik az emelkedő is. Igen, meglesz most már! Szerencsére elég sokan vannak, sok a holtidőnk is lesz ez által, így lehetőségem van kicsit összeszedni magamat. Mint egy éve a Karancson, ott is gyilkos volt az emelkedő, és ott sem volt aztán erőm a kilátóba felmászni. Frodó és Dani megoldják a labdás feladatot. Itt tényleg medicinlabdát is kellett volna adni, úgy viccesebb lett volna. Amúgy éjszaka biztos még jobb móka lehetett…::)

Innen már lassan ereszkedünk. Idő van, egyszer még el is tévedünk majdnem. Az iskola előtt még kitöltjük a transzferek maradékát, és még szintidőn belül, beérünk.

Nagyon álmos vagyok már, a vacsoráért is szinte csukott szemmel állok sorba. Gyorsan elköszönök a két Zsoltitól, akiknek még az este Budapestre kell érniük (merész vállalkozás) – aztán alvás is…

Reggel már úgy ébredek, hogy azért nem fáj minden lépés, mint előző este. Ez határozottan pozitívan érint, két kört is teszek a zsíros kenyeres asztal felé. Az első húszba mindenképpen tippeljük magunkat az eredményhirdetés kezdetekor. Aztán amikor már az első öt helyezettet állítják fel, és köztük vagyunk, egyre hihetetlenebbnek tűnik a dolog. X pont ebből, Y abból, nem ezek nem mi vagyunk! Ezek sem! Dobogót mászhatunk, noha a Dobogó-tető kimaradt a pontjaink közül…Nos, elég valószínűnek tűnik hogy ezt a rekordunkat se fogjuk egyhamar megdönteni…

Jó stratégia, jó csapat, kis rohanás, némi szerencse – ezek kellettek a harmadik helyezéshez. Hazaútban még Frodóval elbuszozunk Komlóra (szeretne benyomást gyűjteni a városról), onnan ütemes menetrendű vasúti/vonatpótló közlekedés híján Sásdig stoppolunk (a helyiekkel történő beszélgetés hiányzott volna, szocio-élményekkel is gazdagodunk). Sásdon jól csúszik a pécsi sörgyár remeke, itt szállunk fel végül a hazafelé tartó vonatra, fél tizenkettő körül.

A szervezésben most sem kellett csalódnunk, a mecseki táj is tetszett, jó időnk volt –  így ahogy Dani fogalmazott, most csak magunkat kellett legyőznünk, nem az elemekkel küzdöttünk. Az ötbetűs feladvány megfejtését jelentő helyen pedig szeretnénk ősszel ott lenni…

Pásti Tamás
Vidám Baszk Vaddisznók csapat

Kis csapatunk a Déli pályaudvaron találkozott:Rita és Tibi után megérkeztem én is Imivel. Jegyvásárlás helykeresés után megérkezett Miszi is Ibivel.

Még egy kört rohantunk ennivaló után aztán már indultunk is a vonattal.

Bővebben...

Lassan megindulnak a fényképek is az arhivumunkba, így a kellemes őszi időben már megkedzhetjük az emlékezést, és hamarosan a felkészülést is a következő nyárra. 

Továbbra is biztatunk arra, hogy küld el a fotóidat, élménybeszámolódat!

VII. Hamahama Mecsek – ergo:
Hogy tévedhetsz el egy ismeretlen erdőben!

Nagyon vártam már ezt a túrát, mint ahogy az eddigi hamahamás túrákat is, mert nagyon jó volt a szervezés, nagyon jó volt a hangulat, szépséges helyeken jártunk és hát egy egészséges elfáradásnál nincs jobb egy túrázó számára. Mi a párommal, Robival már csütörtök este lezavartunk egy Debrecen-Budapest oda-vissza utat, autóval, éjfélkor értünk haza, szóval nem sokat aludtunk. Pénteken vártuk Tomi bajtársunkat, hogy felvegyen minket, aztán mentünk Misó túratársunkért és irány a nagy Mecsek!

Szerencsére egy olyan szuper járgánnyal mentünk, hogy meg sem fájdult a derekunk és a hátunk a hátsó ülésen egész úton. De azért ezt leszámítva is iszonyú hosszú volt az út. Fél 11-kor indultunk el és olyna fél 5 körül értünk a bázisra. Szinte csak pár szervező volt még ott. Kinéztük a tornaterem bejárati ajtajával sréen szemben található sarkot (értitek nem?) és letáboroztunk, próbáltunk pihenni. Hát Tominak sikerült is, füldugóval és kendővel a szemén nem volt nehéz.

Lassan telt az idő, de a tornaterem annál gyorsabban telítődött. Az eligazítás iszonyú későn volt, már minden bajunk volt, annyira mehetnékünk volt. Ráadásul mind a mellett, hogy egy óra késésben voltak a srácok, a hangtechnikával is gondok voltak. Aztán egyszer csak hirtelen megkaptuk a feladatot, amit felrajzoltunk újonnan vásárolt térképünkre és irány a naaaaagy sötétség a naaaagy ismeretlen erdőkbe. Előtte még egy gyors csapatfotón is pózolhattunk, bár sehogy sem értettük minek kell előre ölelgetni a nyereményes köcsögöt.

Ahogy kimentünk az iskola kapuján rögtön jobbra fordultunk, majd ki a falucska főútjára és utána szintén jobbra tartottunk. Aztán kiérkeztünk a főútra, ahol is akkora hibát követtünk el, hogy csak na. Nem jobbra fordultunk, hanem balra. Kb. 2 km után valahogy feltűnt Tominak, hogy valami nem stimmel, mert még mindig a bázisfalu határánál járunk. Persze én mondtam azt, hogy tuti, hogy jó felé megyünk, bízzanak bennem. Bíztak. Ez volt a vesztük. Utána az enyém is. Gyorsan megfordultunk és mint akit kergetnek belehúztunk az amúgy sem lassú tempónkba és immár a jó irány felé vettük az utunkat.

Nem sokkal ezután ismét eltévelyedtünk. Utólag már tudjuk, nem vettük észre azt a fránya jelet az út mellett a patkára festve, mi balgák a fák oldalán kerestük. Ezért – mint utólag a világosban kiderült – egy elhagyott bánya melletti műúton tettünk meg ismét pár km-t, feleslegesen. Ekkora már ideges volt a kis csapatunk minden tagja. Valahogyan elkolbászoltunk a Koszonya-tető tetejére, ahol megkaptuk a tippelős feladatot. Felderült az arcom, hogy én kinyomtattam az okosságokat a Mecsekről (amiben talán azokra a kérdésekre is benne vannak a válaszok), amiket a szervezők tettek fel a túra honlapjára, derültségem azonban hamar alábbhagyott, mert sehol sem találtam a puskát. Hát tippeltünk. Utána megkerestük azt a Kőszegi-forrást, amihez az út a medvehagymákon vezetett. Hát az egész túrán talán ez az egy igazi élményem volt. Az az illat! Majdnem belefeküdtem. És én tudom milyen a medvehagyma leves íze is, mert vagy két hete azt főztem otthon. Hát az is isteni! Ajánlom mindenkinek.

Így utólag elárulom, mi szedtünk egy szatyor medvehagymát – úgy tudom nem védett növény – és ismét főzök egy jó krémlevest belőle. Miután megtaláltuk a forrást, tovább indultunk Budafa felé. Hajnal fél 6 körül értünk oda azt hiszem. Egy édes kis templom és a fázós pontőrök vártak bennünket. No meg egy jól szituált versike. A pontőrök végig sem tudták mondani mi a feladat, annyira izgatott lettem, hogy meg kell tanulni a kifüggesztett vers első két versszakát, arra alapozva, hoyg irodalomból mindig ötös voltam, verset tanulni kifejezetten szerettem. De amikor elolvastam az első két sort, megkérdeztem, hogy biztos, hogy nem az Anyám tyúkja-t kell elszavalni? Ez a vers – ha az volt az egyáltalán – borzalmas volt. Tomi bevállalta a második versszakot – halkan jegyzem meg én lefotóztam a verset és nem egyezik a második versszak a honlapra feltettel – mi hárman pedig az elsőt. Mondanom sem kell, talán 20 percig tanultuk, az istennek nem bírtuk megjegyezni. Tominak sikerült valahogy, bár a 2. versszak talán könnyebb volt mint az első.

Hát igen. Mit is gondoltak a szervezők? Hát azt, hogy hajnali fél 6-kor, csaknem 7 óra túrázás és esetleg pár kilométeres eltévedés után talpán vagy inkább bakancsán legyen az a túrázó, aki ezt szó szerint elszavalja. Az egész versből egy szó maradt meg igazán nekünk: a mamsi plény. Mi a fene az a mamsi plény? Ezen gondolkoztunk az egész hátralévő túra alatt. Mindjárt fel is rajzoltam a menetlevélre, én akkor, ott egy amőbának gondoltam. Szóval ennél az ep-nél nagyon lefáradtunk. Ráadásul kiváló túratársunk, Misó egész éjjel fárasztott bennünket a favicceivel. Pl. hogyan lesz fából vaskarika. Hát ezt nem tőlem fogjátok megtudni! Miután elhagytuk a mamsi plényes ep-t, átmentünk a Mánfa nevű falun és útközben azt döntöttük el, hogy megfogjuk az útba eső őrizetlen pontokat és szépen visszamegyünk a bázisra. Talán csak miattam, de talán a sok eltévedés miatt is, elment a kedvünk ettől a túrától. Az volt a legnagyobb szívfájdalmunk, hogy nem voltunk olyan ponton, ahol legalább egy szép kilátás lett volna a mecseki hegyekre.

Most, hogy már olvastam egy túrabeszámolót és láttam pár fotót tudom, hogy a Zengőről volt szép kilátás, de oda már nem nagyon akaródzott nekünk felmenni. Szóval iyen rosszul még nem teljesített a Zöld alakulat. De ilyen messzire nem is jövünk mégegyszer túrázni, az is biztos. Hosszú is volt az odautazás, hosszú volt a várakozás a rajtig. Fáradtak voltunk. Persze, ha én nem nyavalygok a fiúk biztosan mentek volna még több ep-hez is, de elhagyni meg nem akartak, amit becsülök bennük. Most a változatosság kedvéért nem a térdem ment gallyra, hanem a combbelsőmben meghúzódott egy ínszalag, ami már a végére iszonyatos fájdalmat okozott. Sajnos. Amúgy a mecseki erdőségek nagyon szemetesek, mi jártunk olyan helyeken, ahol több konténer sem lett volna elég, annyi szemét volt, így nem volt nehéz egy szemeteszsáknyit bevinni a bázisra. Miután leadtuk a menetlevelet – én egy frankó versikét is költöttem, amit már nem tudok, hogy leadtunk vagy elhagytam túra közben -, megkaptuk a színes és érdekes kitűzőnket, lezuhanyoztunk, aludtunk pár órát, majd olyan fél 5 körül, 6 órás autózás után hazérkeztünk a mi kis városkánkba éjjel fél 11 környékén.

Nagy Szilvia
Sziszó
Zöld alakulat

Bővebben...

Élménybeszámoló a 2007 évi Téli Mátráról

Én ott voltam 2007-ben Mátrafüreden a Téli Mátrán!
36 km-t tettem meg 8 óra alatt hóviharban, fagyban!
Az út csúszott, mint a jégpálya, dermesztően hideg volt, de megcsináltam!
Ez teljesítmény a köbön!

Írta: Fitos József
Dátum: 2007. 01. 27.
Összes résztvevő: kb. 2.000 fő

Ebben az évben január 27-én rendezte meg a Hanák Kolos Természetjáró Egyesület az ország egyik legnagyobb teljesítménytúráját.Már 2006–ban készülődtünk a túrára. Baráti társaságommal úgy terveztük, hogy már 26-án pénteken elutazunk Füredre és Gyöngyössolymoson vacsorázunk a Solymos borozóban a sokéves hagyományainkhoz híven.Mivel tervemmel nagyrészt egyedül maradtam, az általam még decemberben lefoglalt szállást a verseny előtt 1 héttel visszamondtam, és teljesen átszerveztem a hétvégét. A debreceni Navigátor Túra Klub tagjai is jelezték, hogy szívesen részt vennének a túrán, ezért ezen a szálon indult el a további szerveződés. Viski Sanyi felajánlotta, hogy ő hozza a VW kisbuszt, amiben heten elférünk. Közben Blaskó Margó is jelezte, hogy tud jönni autóval, így ő 3 személyt tud hozni. A túra előtt Szegedről hívtak telefonon, hogy hárman még velünk tartanának a Mátrába. Ekkor került képbe Bóka Csabi, aki vállalkozott a szegedi társaság elfuvarozására. Így Debrecenből összesen tizenöten indultunk szombat reggel, igaz különböző időpontokban.
A Navigátor Debreceni Túra Klub tagjai közül a túrán indult: Barna Böbe, Viskiné Kozma Ildi, Blaskó Margó, Kállai Judit, Hornok Marcsi, Mester Kitta, Viski Sanyi, Rácz Gabi, Bóka Csaba és én. Javaslatomra 5 órakor indultunk Debrecenből, és 7 óra 20 percre érkeztünk Füredre. Megérkezésünket követően ettem egy szendvicset és ittam pár korty teát, hogy legyen egy kis kezdő energiám a túra első szakaszaira.Gyorsan beneveztem a 36 km-es távra, és gyorsan szétosztogattam az I. HAMAHAMA Túlélőtúra ( www.hamahama.hu ) szórólapjait a sorban állók között.

Bővebben...

Megmondom, hogy mi volt a különbség a tavalyi és az idei MATE Kalandtúra között. Semmi. Akkor is, és most is mindenki remekül érezte magát! Egy apróság azért mégis akadt: most kánikula volt!

Nézzük mi is történt... legalábbis az első két napon... Aztán folyt. köv.

Bővebben...

Bővebben...

Kalandtúrás Kamerádok!

Küldjétek el nekünk a fotókat!

A legegyszerűbb megoldás a Yousendit-en keresztül (http://www.yousendit.com/)

Itt az első pontba beírod a címünket (This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it., vagy This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.) a másodikban kijelölöd a zip-be, vagy arj-be becsomagolt képeket, a harmadikra meg kattintasz egy egészségeset, aztán már mehet is a buli! Feltölti, mi meg letöltjük. A rendszer 1 GB anyagot képes közvetíteni, és 7 napig tárolja.

Ha beérkezett az összes kép, nálunk lehet igényelni a másolatokat cd-n! 

Bővebben...

V. Hamahama túlélőtúra - Salgó 2009.

Kis városnézés, egy-két őrizetlen pont felkeresése, majd a PS jelű út megtalálása után nekiveselkedtünk felmászni Pécs-kőre (542 m). Itt már elég sokan várakoztak, pihentek. Menetlevél igazolás után várnunk kellett picit. Viszont, ahogy meghallottuk a többiektől az 50 pontos kérdések témakörét, úgy döntöttünk haladjunk csak tovább. Nem vagyunk otthon a hegymászós alkatrészes témákban. Viszont! Ha valami klímaszerelős kérdés lett volna, nyert ügyünk lett volna! Na mindegy! Ezt buktuk!

Előbb a S majd a K turista útvonalon haladva tovább ismét jó kis séta elé néztünk. Próbáltam diktálni a jó kis tempót, de Robi - mivel aznap hajnal 4-kor már Pest felé tartott melóügyben - elég fáradt volt, mindenáron aludni akart volna legalább egy órácskát. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy legalább várja meg, amíg felkel és sütni kezd a nap, kb. addigra elérünk a Szilvás-kői ep-hez és ott majd kollektíve alszunk egy keveset. Persze közben Misónak és nekem is jöttek - mentek a holtpontok, már a végén én is azon kaptam magam, hogy csak megyek lassan lecsukódott szemekkel, monoton tempóban.

Ezen a szakaszon nem is nagyon beszélgettünk. Végigbotorkáltunk a K jelű úton, át a Hosszú-bércen, fel a Hosszú-bérc-tetőre, át a Kis-Őr-hegyen, és a Bányász körúton az Őr-hegy lába alatt megérkeztünk Szilvás-kőre (625 m). Megtaláltuk a Bagó-követ és a sziklahasadékokat is, de a pontőröket nem. Már vagy 10 perce bolyongtunk a hegytetőn, közben többen is odaértek, de nem találtuk a Hamahamásokat. Aztán jött egy csapat a hegy egyik oldalán és ők mondták, hogy teljesen a másik végében vannak a pontőrök, kissé el vannak bújva. Kis keresgélés után rájuk találtunk. F.J. fiatalkorú lazán feküdt a sátorban és úgy osztogatta a feladatot, ami nagyon testhezálló volt: zoknikat kellett összepárosítani! Nem is kellett egy perc a feladathoz, 50 ponttal gazdagabbak lettünk! Viszont, ha már közben feljött a csodálatos napocska, megpihentünk kicsit, Robi is alhatott végre egy órácskát. Misó a transzferfeladatként kapott barlangba zárt turistás feladaton törte a fejét. Hát nehéz volt így hajnaltájt, csaknem 7 óra gyaloglás után. Én zoknit cseréltem, majd sütkéreztem a hajnali napsütésben.

Miután Robi magához tért, nekivágtunk lefelé a hegyről a S jelű úton. Rónabányát elhagyva, Rónafalu alatt folytattuk utunkat a műúton. Megérkeztünk Zagyvarónára. Azt hiszem itt volt az a feladat, ahol össze kellett számolni, hány Angyalt áldoztak fel a helyiek a világháborúban. A PL jelű úton haladtunk tovább. Buta módon így utólag lehetett volna annyi eszünk, hogy jobban megnézzük a térképet. Mert valahogyan csak ki lehetett volna hagyni a Kis-Salgó megmászását is, de mikorra erre rájöttünk, már a csúcson voltunk! Ezt a cselt! Le kellett ülnünk szuszanni és rákészülni arra, hogy a Salgóra is fel kell mászni.

Úgy tűnt ez majd beletelik egy kis időbe. Pár fotózás és kajaügyileg való feltankolás után nekiláttunk a le- majd felmenetelnek. Lefelé menet fogtunk megint egy őrizetlen pontot. Csodával határos módon kevesebb, mint 10 perc alatt feljutottunk a Salgó csúcsára. A kilátás itt is csodálatos volt és milyen szépen sütött a nap! Itt Tabuztunk egy jót, bár nem sok pontot szereztünk, ismét pár fotókészítés és irány tovább a Petőfi kunyhónál lévő ep-hez. Útközben megszereztünk pár őrizetlen pontot, ivós zsákunkat megtöltöttük a Bodzás kút friss, hűs vizével, pár km. műúton való séta, és viszonylag jó tempóban megérkeztünk Somoskőre. Találkozás egykori tájfutós szakosztályvezetőmmel (mert még ifjú leánykoromban én is tájfutó voltam), akiknek akkor volt valami nagy tájfutóversenyük épp ott Somoskőn és környékén. Elérjük a Petőfi kunyhót. Nem úsztuk meg.

Csak felküldtek minket a pontőrök a somoskői várba a feladat gyanánt, amit szintén buktunk, mert nem bírtunk rájönni, hogy a 14 betűből álló idézet honnan is volt. Mivel a Petőfi kunyhóban voltunk, azt gondoltuk, hogy valamelyik Petőfi versből van az idézet. Persze azt nem árulták el a kedves pontőrök, hogy ez a Hamahama Dalból van. Persze gondolhattuk volna, hiszen általában, ha idézet, az csak a Hamahama Dalból lehet. Most már megtanulom kívülről a szövegét! Kevés pihenő után elindultunk a somoskői műúton Somoskőújfalu irányába. Megérkeztünk a vasútállomásra, ahol többen ültek a padokon és nézték az előttük álló utolsó ep-t, a Karancs csúcsán található kilátót. Mi is leültünk, kissé nekivetkeztünk és lélekben felkészültünk. Nagy levegő és irány fel a csúcs! A Kis-Karancsra (660 m) való felmenetel során is többször meg kellett állni. Egyrészt, mert azért ez is elég meredek volt felfelé, másrészt annyira meleg volt már ilyenkor, hogy csak na.

Én diktáltam a tempót (általában minden túrán én diktálom), nem mentem lassan se, de azért ez a rész nekem is sok volt, pláne így 16 óra gyaloglás után. A vizünk fogyóban volt és már a kajánk is elfogyott. Felfelé menet két fiú csapatot is lehagytunk. Aztán előttünk is volt már a Karancs meredek oldala. Nem volt mit tenni, neki kellett vágni. Egyszer csak felérünk! És felértünk! Itt is sokan napoztak, pihentek már. Menetlevél igazolás után elvégeztük a feladatot, pihentünk egy kicsit, aztán elindultunk a bázis felé. Biztosan nagyon szép volt a kilátás a kilátó tetejéről, de ekkora már olyan szinten görcsölt az egyik ínszalag a lábamban, hogy nem bírtam volna felmászni még olyan magosba. Amilyen tempóban jöttünk, olyan tempóban indultunk el a bázis irányába a Z jelzésű úton haladva, ami kezdetben nagyon meredek volt lefelé is.

Ezen a szakaszon kezdtük el megtölteni a korábban az egyik ep-n kapott szemeteszsákot is. Hát volt mivel! Valamikor fél 5 körül érkezhettünk meg a bázisra. Éhesen, fáradtan, kimerülten. Alig vártuk, hogy a hálózsákot magunkévá tehessük. Rákészültünk, hogy a zuhanyozás során a meleg vízről csak pusztán elképzeléseink lehetnek! Ez bejött. De jól esett még a hideg víz is, bár teljesen én sem álltam a tus alá, de azért jól esett végre megtisztálkodni.

A vacsora az egyenesen isteni volt!!! Többszörös dicséret a szakácsnak. Szerintünk ez volt a legjobb vacsi, legalábbis mióta mi Hamahamások lettünk azóta. Fél 6-kor már vízszintesben voltunk és úgy bealudtunk, hogy legközelebb mire felébredtem már sötétség borult a tornateremre. Visszafogott, halk horkolások és szuszogások közepette eszméltem rá, hogy talán már éjszaka lehet. Jól bealudtunk. Abból a zajból sem vettem észre semmit, amit a visszaérkező csapatok csaphattak, ha csaptak. Próbáltam visszaaludni, de egy kissé illuminált állapotban lévő fiatalember hangosan kezdte osztani az észt a mellette lévőknek. Eltelt pár perc mire rászóltak a szervezők, hogy nem itt kéne hangoskodni, ahol körülötte pár száz ember szeretne aludni! Hogy erre magától miért nem jött rá???

Összességében ismét egy nagyon jól megszervezett, csodálatos időben lezajlott túrán vehettünk részt. Az első Hamahamás túra után, ami a Bükkben volt, megfogadtuk, hogy amennyiben módunkban áll, minden rákövetkező túrán ott leszünk. Nagyon megfogott minket a túrák hangulata, a szép helyek, ahová a szervezők akarva-akaratlanul elkalauzolnak minket, és az a nagyon jól eső fáradtság és kimerültség, ami 17-19 óra gyaloglás után ránk tör! Ez talán a legjobb dolog, ami teljesen kikapcsol a mai zűrös világban. Nagyon jó látni, hogy több száz túratársam osztja ezt a véleményt, hiszen ők is eljöttek és végig csinálták! Ahogy látom, túráról túrára többen jönnek, vagy csak mert most jó idő volt? A TTTTT-n -10o-ban túráztunk, most volt, hogy +25 o is volt!

A többiek nevében is köszönöm a szervezőknek, hogy ott lehettünk, hogy ismét feszegethettük fizikai korlátainkat, hogy megszerveztétek nekünk ezt a csodás 7végét! Ha hamarabb nem Aggteleken biztosan találkozunk!
Ja! És arra a bizonyos kérdésre is tudjuk már a választ, amit ha már felkelt a nap valamikor utána tehettünk (volna) fel magunknak:

Mit keresek én itt?
Munkát adunk a Hamahama szervezőknek, nehogy ellustuljanak és a nagyszámú érdeklődésre tekintettel újabb és újabb nagyszerű túlélőtúrákat szervezhessenek!!!

Legyen béke a szívetekben!

Üdv. minden résztvevőnek a Zöld alakulatból - Nagy Szilvia

Képeket a túráról itt találtok

HUN-ok a BÜKK-ben

Utólag visszanéztem a Sátoraljaújhelyes képeket, hát lekönnyeztem rajta, eszméletlen, mennyi hülyeség volt. De most imázst váltottunk, a bükki túlélésre hat csapattal és 19 fővel jelentkeztünk, hogy most aztán igazán megcsináljuk!

Emlékezzünk vissza, hogy amaz túléléskor éjjel a hegyről lejövést alvást gyakoroltunk magunkra, amelytől nem lett szakmailag teljesen kerek a történet, most tehát azt a dicső célt tűztem ki magam elé, hogy túlélek a javából, tehát éjféltől másnap este hatig (18 órán keresztül) a Bükk-hegység oltalmában menetelek. Egyébként Felsőtárkányon volt a bázis, ahonnan különjárat kisvasúttal utaztattak fel minket a hegyre, hogy szinte in medias res kezdjük meg a talphasználatot.

Sajnos az emberek különbözősége miatt eleinte gondot okozott az értelmes haladás, mindig meg kellett állni valaki miatt, és ahogy teltek az órák, a helyzet nemigen javult, a verseny szempontjából nem sokmindent tettünk le az asztalra az éjszaka folyamán. A túra nagyrészét amúgy mérsékelt alkoholfogyasztás jellemezte, Jocót emelném ki, aki már odafelé a vonaton (délután 3-kor) kész volt, és legalább 25 órán és 40 km-en keresztül szinten tartott, ami azért valljuk be, elismerésre méltó teljesítmény! Kora hajnalban Orsi állt rá Gábor Becher-ére, csak a bizsergés kedvéért, később egy időre ő is kipontozódott emiatt.

Nagynehezen elmúlt az éjszaka, új erőt kezdtünk gyűjteni a nap első sugaraiból, sajnos ez a fél csapatnak csak az azonnali visszafordulásra volt elég. Kora reggel kiértünk egy hegytetőre, és csodás kilátásban volt részünk: fentről a Bükk nagy részét be lehetett látni, sok-sok dombot-hegyet egymás után, a völgyekben köd húzódott vissza, és mindez az ősz tarka-barka színeiben! Eddig nem sok fogalmam volt a Bükkről, de most már mindig erre gondolok, ha Bükkről van szó... Egy jó órát pihent a csapat fent, aztán rövid vajúdás után szétváltunk egy továbbmenő és egy visszaforduló csapatra, mi persze a továbbmenőben, most tényleg ezért jöttem, mint azt már az elején leszögeztem.

Némileg feszítettebb tempóban folyattuk utunkat, de azért belefért egy-egy pihenő vagy fénykép, főleg a természetet fotóztam aznap, sajnos legtöbbször csak kutyafuttában. Közben sikerült pár pontot is szereznünk, de továbbra sem a verseny volt a lényeg, inkább most az, hogy végigérjünk, de ha így folytatjuk, akkor egyszer talán versenyezni is fogunk...

Az utolsó néhány óra mindig kritikus, kedvenc csapattársaim ezért mindig tartogatnak erre az időre némi szeszt, mindössze az Ábel nevű srác házi főzetére nem volt senki felkészülve, sokan kellettünk hozzá, hogy legyűrjük. Gáborék is lehúzták, amit kellett, ebből alakult ki a "szokásos" bakancs-nem-ázik-be próba (Made in Mariazell), Gábor nagyon kereste a pocsolyákat, de nem ettől lett vége, hanem a térde állt be, és innen kezdett ronda lenni a dolog...

Lefelé tartottunk a hegyről ugyanazon a piros úton már órák óta, az eső is elkezdett esni, mindenki egyre jobban a végét járta, monoton és már-már idegölő volt, ahogy nem jutottunk ki az erdőből, volt, aki futni kezdett kínjában, csak hogy leküzdje ezt a távot. Egyszer végre kiértünk az erdőből, ekkor jött csak a hajrá, amit Gábor magán kívül kezdeményezett, nem tűrve a fájdalmat, az utolsó kb 4 km előtt nagyot ordítva iszonyú tempót kezdett el diktálni! Alig bírtuk követni, de amikor bírtuk és ő került mögénk, akkor meg azt hitte, hogy mi diktáljuk a tempót, és újra belehúzott. De ez mind csak utólag derült ki, ott szótlanul tettük meg az utolsó km-eket, hogy aztán végül, magunkból mindent kiadva célba érkezzünk!

Teljesen nem merültem ki, mert az a tudat új erőt adott, hogy ez alkalommal meg tudtam csinálni. Éjféltől 18 óra túrázás! Ez már valami! Egy korsó sör után nyugodtan aludtam el a felsőtárkányi általános iskola egyik osztálytermének kemény padlóján... Az embernek (nekem legalábbis) szüksége van efféle megmérettetésekre, hogy lássa, hogyan áll a szénája saját magával, és egy ilyen sikerélmény után talán olyan dolgokra is képesnek tartja magát és bátran belevág, amiről eddig álmodni sem mert... :)

(...to boldly go where no man has gone before. - Start Trek)

- Józanodom, kiugrok az ágyból, egy pohár sör már vár reááám...
- Magas fák között vodkaházakban lakunk...
De a HUN-ok élete nem csak játék és mese, hallotál már a Kócosról, a csúf, kopasz Galambos Gergőről?
- Sééétálunk, sééétálunk, kiskocsmába becsücsülünk, fröccs!

Még a túra előtt teáztunk egyet Andee-val, és (véletlenül?) épp a következő üzenetet találtam a szerencsesütimben:
Amikor az önfegyelem és a türelem egyesítik erejüket, olyan állhatatossággá változnak, ami kitart hegyeken és völgyeken is túl és beteljesülésig viszi a szándékokat. A lelkesedés diktálja az iramot, de a kitartás éri el a célt.

HUN beleugrik a Zemplénben

Gábor mindig zaklatott, hogy menjek már egyszer én is túlélni, mert az milyen jó, könnyelműen azt mondtam, hogy a következőre elmegyek, hát nem szavamon fogtam magam! Így történt, hogy hirtelen a HUN beleugrik, HUN meg nem csapat színes egyéniségei (=komplett idióták) között találtam  magam, felfegyverkezve a III. Hamahama túlélőtúrára. Csupa rossz előjellel találkoztam felkészülésem során, többször bevertem a térdem, összeragasztóztam az ujjaimat pillanatragasztóval, otthon hagytam az esőcuccomat, de tántoríthatatlan voltam (lásd a 2-es számú teabölcsességet).

Sátoraljaújhelyre 4 és fél óra az út Budapesttől, és csak fejenként egy sörünk volt. Az első csapatok úgy estek ki, hogy Sárbogárdra, Sárospatakra vagy Salgótarjánra váltottak jegyet tévedésből, sokan nem vagyunk ismerősek ezen a környéken. Persze ülőhely órákig nem volt, MÁV másodosztály nemdohányzó, csúcsidőben 8-an voltunk az egyik előtérben, amely azért volt népszerű, mert az ottani ajtót nem lehetett kinyitni, nem azért mert beszorult, hanem mert be volt drótozva. A tömeg jól tartotta magát, mint kiderült azért mert mindenki túlélni jött.

Elfoglaltuk a szállást, majd elindultunk a teszkóba, csak hogy gyalogoljunk néhány kilómétert a túra este 10 órás kezdete előtt, közben megismerkedtünk a város nevezetességeivel: fás fa, véges végtelen járdák, teszkó a misztikus ködben, lesz még. A létfontosságú vodka és gumicukor megvásárlása után (szigorúan teszkó veljú) visszatértünk, beneveztünk, bejelöltük a térképen az 53 őrizetlen pontot, amiből 5 őrzött (!), majd elindultunk. Volna, de inkább vártunk másfél órát, mert leszakadt az eső, nekem eleve nem volt esőcuccom, a többieknek se fullos, később aztán elindultunk, kiválóan felszedtük a városi pontokat, majd a vasútállomásnál ért minket a második front, ami annyira visszafogott minket, hogy ráfordultunk az egyik másfélliter borra, kb egy óra múltán folytattuk utunkat. Mert Gábor szerint: Ha már egyszer eljöttünk, akkor csináljunk is valamit!

Fel az első hegyre, ami szembesített minket néhány apró problémával: bokáig érő sár van, nem lehet haladni, Gábornak ráadásul csak sima talpú cipője volt, seggén csúszott felfelé, leszállt a köd, ez megnehezítette az éjszakai tájékozódást, nincs erőnk, mert nem ettünk rendes kaját, és keserves de izgalams dagonyázás után be kellett látnunk, hogy a bor hatása is elszállt, éjszakai esélyeinkkel együtt. (Gábor szerint: Ki a f@sz találta ki, hogy feljöjjünk a hegyre? :) Visszafordultunk hát a bázisra, hogy öt órányi lötyögés/dagonyázás után aludjunk egyet, és majd nappal folytassuk a túrát.

Kicsit tovább aludtunk, mint kellett volna, verőfényes nap, innen persze csak kirándulásnak fogtuk fel a versenyt, két célt túztünk ki, melyekért nem jár pont a verseny szerint: a Tengerszem, és a kilátó a Magas-hegyen. Felkerekedtünk, és egy normális túrányit gyalogoltunk, láttunk szép helyeket, nem siettünk sehová, de azért annyi pontot felszedtünk, hogy a szabályok szerint túléljünk. A környész kollégáknak nagyon jól ment a növényfelismerés az őrzött pontnál. Kisebb dagonyázás, szélfúvás, hegy-völgyezés után felértünk a kilátóra, innen leindulva a városba értük el a hangulati maximumot a nálunk lévő összes szesz elfogyasztásával, miután a "Már úgyse érünk be időbe..." felfogás lett úrrá rajtunk. Megalkottuk a "Most mindenki dobja be középre ami kajája van!" mondást, alternatív piknik zajlott le némi hömbölgéssel és fetrengéssel megkoronázva és szédüléssel megfűszerezve.

(Intermission: Mikor éjszaka jöttünk le a hegyről, az út mellet folyt egy patak, aminek egyik ismertető jele egy vízesés volt. Másnap ugyanarra jöttünk vissza, de ez nem volt egyértelmű a Kócosnak, mutatom, hogy itt a vízesés, amit éjjel is láttunk! Ez nem az a vízesés, b@zmeg! - Kócos. Tényleg nem az volt, kicsit lejjebb volt az a vízesés, amit előző este láttunk. Esse az a vízesés, b@zmeg! - Kócos. Tényleg ez sem az volt, de már látszott a következő vízesés, lehet sejteni a folytatást, öt (!) vízesést vitatkoztunk sorra, és a hatodik lett az a vízesés, amit láttunk, ami azt jelenti, hogy éjjel ötöt nem vettünk észre, ami azért nem kis teljesítmény! :)

Ezek után tényleg késtünk több, mint két órát, jól megérdemelt babgulyás, összegeztük az elmúlt kb 22 órát: a legjobbat hoztuk ki belőle, amit ebből ki lehetett! Alvás, valahogy az jobban aludt, aki két napja folyamatosan fent volt és közben párszor elázott, reggel eredményhirdetés, a levonások után a korántsem előkelő 84. helyzést értük el a 105-ből, amúgy nagyon jól tájékozódtunk Kócosnak hála, csak hát kicsit más felfogással vettünk részt, mint a többség, de nem bánom! :)

Mi így élünk túl!