XIV. Hamahama túlélőtúra avagy az eltévedések krónikája
Ostojin Olivér facebook-os bejegyése

Történetünk 2013. október 25-én, péntek éjszaka veszi kezdetét. 23:30-kor indultunk el a rengetegbe. A megadott őrzött és őrzetlen pontok bejelölésével a bázison különösebb gondunk nem akadt, az előző túrákon már elsajátítottuk a dolog algoritmusát. Igaz, idén tettek bele még egy-két csavart, de pár percnyi -káromkodásokkal tarkított- fejvakarást követően rájöttünk a logikájára. Úgy éreztük megállíthatatlanok vagyunk (ez az érzés kb. fél óráig tartott). Térkép a kézbe,lámpa a fejre...go Johnny go-go-go!

Az elejétől kezdve elég vad tempót diktáltunk, hagytuk el az előttünk induló csapatokat sorban egymás után. Azt szokták mondani,hogy akinek nincs a fejében, annak van a lábában. Ez ránk halmozottan érvényes volt a túra első szakaszában (tele voltunk energiával...mit nekünk egy kis hegy?). Két irányból közelíthettük volna meg az első őrzött pontunkat: a hegy lábánál haladva illetve a hegy gerincén. Na, mit gondoltok melyiket választottuk? Amikor már jócskán elhagytuk a hegy lábához vezető elágazást (és fölfogtuk mit tettünk), azzal vigasztaltuk magunkat, hogy így a durvábbik szakaszt választva legalább lesz egy "grátisz" őrzetlen pontunk, épp útba fog esni. Nincs vissza, csak előre, föl a hegyre.

A csapatból mindenkinek volt fejlámpája, vagy legalábbis valami annak tűnő tárgy. Tudjátok, az a jóféle kínai ami ha olyan kedve van csökkenti a fényerejét vagy kikapcsolódik random időközönként. Éjszakai túrák alkalmával külön hangulatot ad a dolognak, főleg ha szakadék szélén ugrálod át a méteres átmérőjű kidőlt fákat. Szerencsére az egyik csapattársam rendelkezett egy leírhatatlanul nagy fényerejű jószággal. Egyszer-kétszer amikor az ég felé világítottunk Batman szerintem azt hitte, hogy Gothamban jelenése van. Volt rajta stroboszkóp funkció is, az elején még vicces volt, de később nem használtunk közös megegyezés és a retináink védelme érdekében.

Eddig többé-kevésbé még minden úgy történt, ahogy terveztük. Ezután viszont arra lettünk figyelmesek, hogy az erdő közepében vagyunk, jelzés sehol, csapás sehol, semmi sehol. Egy rossz horror filmben is így kezdődik az akció. Miután ez tudatosult bennünk, valahogy senki sem akart az utolsó lenni a sorban. Végül abban maradtunk, hogy menni kéne valamerre, mert nem jó dolog elveszve lenni a hegyen. Kelet irányában indultunk el, ezzel esélyt adva magunknak, hogy ne egyen meg bennünket a medve-disznó-ember vagy a jeti.

Egy jó fél óra bolyongás után rátaláltunk egy földesútra, nyomokból ítélve rendszeresen közlekedtek rajta terepjáró készülékekkel. Ráálltunk erre a nyomkövetős témára, mint az indiánok, ebből már csak nem lesz baj. Rövidesen találkoztunk pár magaslessel is, minden egyes lépéssel biztosabbak voltunk benne, hogy jó helyen járunk és nem nyelt el bennünket a bermuda háromszög vértesi változata. Egyszer azonban figyelmesek lettünk egy eléggé érdekes jelenségre. Vagy 20 kiló alma volt összegyűjtve egy kb. 2 méter átmérőjű körben. Igen, ekkor már le kellett volna esnie nekünk is, hogy éppen minek a kellős közepén állunk, de a felismerés még váratott magára. Pedig ott volt minden jel: almák, magasles...de nem, még nem volt heuréka. Amikor jobban szétnéztünk pár méterre ugyanilyen alakú és mennyiségű rakást találtunk csak épp kukoricából. Ekkor már lehetett hallani egyikünknél-másikunknál, hogy  veszettül kattognak a fogaskerekek...de a végső felismerés akkor jött, amikor a lámpa fényében feltünt az itató. 6 ember egyszerre fogta föl, hogy per pillanat egy ingyen konyha közepén áll amit vaddisznóknak szántak...és a nyomokból adódóan azok szerettek is itt fogyasztani. 3 másodperces hatásszünet, majd mindenkinek az arcára kiült az a "baaaaaaaaaazm*g" kifejezés.

Észrevehetően hangosabban kezdtünk el kommunikálni. Hirtelen nem az eltévedéssel voltunk elfoglalva hanem, hogy minél gyorsabban jussunk minél messzebbre. A nagy hangeffektusokkal tarkított enyhén gyors gyaloglás közepette feltűnt mellettünk egy kerítés. Az volt ezzel a gond, hogy nem tudtuk eldönteni ez most jó nekünk vagy sem. Végülis miért ne kövessük, valahova tán elvezet. Amikor valaki monotonul művel valamit - a mi esetünkben fél óráig bandukol egy kerítés mellett - annak elkezd más dolgokkal foglalkozni az agya. Minek ide ez a kerítés? Miért csinálták? Ki csinálta? ... és jöttek az értelmes megoldások. Zombik vannak elkerítve vagy vaddisznó rezervátumban vagyunk, esetleg mindkettő.

Éppen a tippmix kellős közepében voltunk, amikor pislákoló fényekre lettünk figyelmesek úgy 30 m-re tőlünk. Eszeveszetten elkeztünk rohanni feléjük. Emberek! A megmentőink túrázók voltak, olyanok mint mi...csak nekik még rendben volt a pulzusuk. Mellesleg lehet megijedtek tőlünk amikor nagy csörtögés közepette kiugrottunk a fák mögül. Szótlanságuk miatt ismét kezdett teret hódítani a zombi elmélet, de mivel látszólag minden testrészük megvolt és nem hörögtek ezt elvetettük. Azért pár percig tartottuk a távolságot, tudjátok, biztos ami biztos.

u.i.: Pár órával az eset után, nappal találkoztunk vaddisznókkal. Úgy 50 m-rel előttünk kelt át egy família az úton. Végül de nem utolsósorban a "XIV. Vértesi Hamahama Túlélőtúrán" kicsi csapatunk kb. fél tucatszor tévedt el, nálunk ez új rekord. Büszkék vagyunk rá, hogy ennek ellenére is sikerült 4. helyen beérnünk profi kategóriában (meg is szenvedtünk érte). Egy ideig biztos, hogy a fiktív piros L-ekkel és a kiszántott sárga útvonal jelölésekkel fogok álmodni. Jövőre újra hamahama túra, kéne már egy olyan köcsög amit a dobogósok kapnak (:{jcomments on}

Oak csapat a Hamahama Túlélő Túrán (2013)

A XVIII. Romániai Felsőoktatási Túlélő Túra első helyezettjének, a Lost csapatnak az a lehetőség adódott, hogy ingyen részt vegyen a partner szervezetünk túlélő túráján Magyarországon. Tekintettel arra, hogy objektív okok miatt nem éltek ezzel a lehetőséggel, a második helyezett OAK csapatnak kínálódott fel a lehetőség, akik szerencsésen is sikeresen részt is vettek.

Magyarországi Hamahama Túlélő Túrán Marton Györgyi, Barok Botond és Tamás Levente képviselték Erdélyt. Barok Botond beszámolója következik:

Csütörtök 18:30
Vitos (a csere emberünk) hív telefonon, hogy stoppal megérkezett Csíkból, de a sofőr nem hozza be Kolozsvárra. Ott van az autópálya végén, az OMV kútnál. Egy haverral hamar kimentem érte. Igyekeztünk mert én és Györgyi még nem pakoltunk be.

Csütörtök 22:30
Hívtunk egy taxit a közelünkben levő taxiállomásra, mert nem volt ott egy sem. Azzal robogtunk le a Napoca hotel-hez, ahonnan indult a busz. Kár volt sietni, az egyik utas otthon felejtette a buletinjét...

Péntek 05:15
Megérkeztünk a Népligetbe. Nem sikerült aludni az úton, a mikrobusz eléggé rázott.

Péntek 05:30
Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra. Innen indult a vonat 08:10-kor. Lett volna 06:10-kor is, de még néhány pesti baráttal megittunk egy kávét. A magyar igazolvány nagyon jó dolog. IC-vel utaztunk egy ezresért.

Péntek 11:15
Megérkeztünk Szombathelyre. (Ez a harmadik bejegyzés amit azzal kezdek, hogy megérkeztünk, a következőt másképp fogalmazom) Gyalogosan elsétáltunk az arborétumba. Naná, hogy mi érkeztünk meg elsőnek. Volt már ott néhány szervező, útbaigazítottak minket (szerintem akkor még nem tudták, hogy mi vagyunk az erdélyiek).

Péntek 20:00
Próbáltunk mostanig pihenni, változó sikerrel, de hát nem is ezért jöttünk. Az eligazításon külön felszólítottak minket, mint legmesszebbről jött csapatot és megtapsolt mindenki.

Péntek 23:00
Tervezés, rajt, gyaloglás, eső, eltévedés, gyaloglás, eltévedés, térd sérülés, gyaloglás, napfelkelte, gyaloglás, eső, gyaloglás, eső, gyaloglás, gyaloglás

Szombat 15:30
Utolsó őrzött pont meglátógátasa. Érkezési időnek előzőleg 16:00-t írtunk a menetlevélbe.
Dilemma:
1. Várjunk 25 percet még 10 pontért (ha jól tippelted meg az érkezési időt, bónusz pont járt érte) és marad csak 16:00-18:30-ig időnk visszaérni a bázisra (már tudtuk, hogy nem érünk időben <17:30-ig> vissza, ezért a cél az volt, hogy egy órán belül késsünk)
2. Nem várunk, bukjuk a 10 pontot, de nyerünk még kb 20 percet.
3. Én feladom (a térdem miatt én voltam a leglassabb a csapatban, gyakorlatilag visszafogtam a többieket), így gyorsabbak lesznek.

Végül az lett, hogy megvártuk a 10 pontot, én feladtam, a többiek pedig visszaértek egy óra késesen belül és csak 10%-ot veszítettünk a pontokból. A késést már akkor tudtunk, amikor eldöntöttük, hogy a negyedik őrzött pontot is meglátogatjuk. Matek: ha érintünk még egy őrzött pontot akkor késünk (egy óránál kevesebbet), és veszítjük a pontjaink 10%-át. Úgy számoltuk, hogy ez nagyjából 40-50 pont lesz, ami kevesebb egy őrzött ponton kapható pontszámnál (50-100), tehát érdemesnek találtuk a negyedik pont érintését a késés ellenére is. Az egyedüli dolog amiről megfeledkeztünk, hogy a feladó ember miatt 100 pontot levonnak (ezt már csak itthon, Kolozsváron konstatáltuk, amikor megnéztem az eredmények táblázatát).

Szombat 18:30
Beérkezett a csapat a bázisra, kaja, pia, alvás.

Vasárnap 08:00
Reggeli, eredményhirdetés, legjobb külföldi csapat különdíj (más külföldi nem is volt), 25. helyezés az 54-ből. Ha emlékeztünk volna a szabályzatra hogy 100 pont mínusz jár egy veszített főért, akkor úgy döntünk volna, hogy nem adom fel, viszont késünk még egy órát (összesen tehát kettőt, ami 20%-os levonást jelent), de így is 40-50 ponttal többet kaptunk volna, amivel 5-6 helyezéssel jobbak lettünk volna... de sebaj, majd next time.
http://www.hamahama.hu/xiii-tulelotura/719-vegeredmeny-koszeg-2013
Elbuszoztunk az állomásra.

Vasárnap 12:10
Gyors vonattal indultunk a budapesti déli pályaudvarra (magyar igazolvány jó dolog, 400 HUF/fő). 15:35-re kellett volna Budapestre érkezni, sajnos sokat késett a vonat

Vasárnap 17:00 - a buszunk indulásának időpontja
A metróból "rohantunk" fel a népligetbe (a hármas metró pont lerobbant egy szakaszon, szerencsére nem a miénken). A lényeg hogy éppen csak, de elértük a buszt.

Hétfő 02:00
Itthon az ágyban :))

Szóval így telt ez a néhány nap. Minimális alvással és rengeteg utazással, gyaloglással. Az egész csapat nevében mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és köszönjük a lehetőséget. A következő ROFTT-on is majd mindenképp szeretnénk részt venni, addig is kívánunk nektek kitartást a különböző programok szervezéséhez.

Köszi mégegyszer,
az Oak csapat

Gratulálunk az Oak csapatnak! :)

forrás: Asociata RITTE Egyesület facebook-os oldala

(sárga keresztekkel bőven ellátott, cenzúrázott változat)

A bázis helye 2012 őszén: Répáshuta. Kicsi település a Bükk-fennsík szélén, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Egy főutcája van néhány leágazással, rendelkezik minden szükséges közcélú intézménnyel, na meg egy valószínűsíthető elsőséggel bír Magyarországon, az egy lakosra jutó erdészeti célú járművek (UAZ kisteherautó, lánctalpas traktorok) terén. Megközelítése Eger vagy Miskolc felől szerpentinúton: a Bükköt kettészelő megyehatáron, ki tudja milyen megfontolásból, csak vasárnapi napokon halad át menetrend szerinti autóbusz (és ezt a Cartographia térképe is emberemlékezet óta így jelöli). Ennek megfelelően a kora esti Miskolcról induló járat az egyetlen utazási lehetőség, és tömve van Hamahamás népekkel. Sötétben utazunk (minden bizonnyal a törzsutasok így szokták meg), de ez talán nem is baj. Szoktatjuk magunkat az erdő képéhez, az éjszakához…

A tornateremben miénk az egyik sarok, Dani már gondoskodott róla. Ő most kivételesen nem lesz „vaddisznó”, könnyedebb túrára vállalkozik csak egy csapatot alakítva Rékával, és az előző héten a MATT-ot megjárt Annával és Zsolttal. Hosszú idő után először lesz tehát úgy, hogy azzal a felállással rajtolunk majd el (bár az átvariálást már rutinból megkezdjük szervezni, aztán mégsem lesz rá szükség), ahogy azt az előnevezés során is megadtuk. Nálunk én már sokadszorra vagyok résztvevő, Árpádnak sem ez az első túrája, Balázs viszont új csapattag. Ő azt mondja, nem szeretne nagyon sietni, én viszont elégedetlen lennék, ha az első húszba nem kerülnénk be. Ezzel a tudattal szaladunk át a (szerencsére megcsúszó) megnyitó előtt egy korsó sörre a Vadászba. És akkor Hamahama-dal, szabályismertetés, és jöhet is a térkép fölé görnyedés, pályamegadás…Daniék hamar elrajtolnak, mi még hezitálunk egy kicsit az útvonalat illetően. Nem mondjuk ki, de cél az öt örzőtt pont begyűjtése. Bükkszentkeresztnek indulni tűnik elsőre a leglogikusabbnak, csak arra körözve a jávorkúti őrzött, vagy Bánkút térsége kiesne. Kábé ugyanez lenne, ha Olaszkapunak mennénk. Már cihelődnénk, mikor elöjövök egy, az unortodoxia jegyében született megoldással: induljunk el úgy mintha Bükkszentkeresztnek mennénk, de…

Rajt 23:31-kor. Negyedóra múlva kint vagyunk a faluból, az országúttal félig-meddig párhuzamos turistautat követjük. Az első pont egy barlang, utána egy szekérúton kikeveredünk az aszfaltra, pont egy őrszolgálatosnak tűnő terepjáró mellett…A rejteki kutatóházig haladunk együtt a többi csapattal. Ahol aztán mindenki nagyon keres egy bizonyos sárga táblát. De úgy tűnik senki sem leli. Mi is csak akkor találjuk meg, mikor a telek hátsó kapuján át a tanösvényre lépnénk, ami a térképünk szerint jelzett átkötést tartalmaz a sárga kereszt irányába. Nos, a kezdeti pár jel után csak csörtetünk felfelé, és egyszer csak megvan a sárga kereszt (az újabb térképen visszanézve: azon már szó sincs erről az összeköttetésről, a tanösvény rövidebb, valahol elfordul). Változik a terep jellege, ritkás fenyőkkel borított rétre érünk, melyet éppen kezd megülni a köd. Elveszítjük a jelzést, percekig próbáljuk magunkat egy vonulat mögül kibukkanó adótoronyhoz pozicionálni. Vissza az utolsó, jelzést adó fáig. Pár perccel később ismét jelzés nélkül, irányt tévesztve állunk. Esélytelen követni a sárga keresztet adott körülmények között. Talán próbáljunk meg az úgyis (látszólag) egyenesen északnak tartó úton haladni amin vagyunk, és mihamarabb elcsípni a bükki kék széles dózerútját? Ez lesz, fakitermelések csapásain érünk pár perc múltán újra nyílt terepre, mindkét oldalon ködbe vesző lejtő fogad, és vele a totális eltévedtség érzése. Nézzük a térképet, irányba talán a nyugat felőli lesz a jó, teszünk pár lépést, mikor feltűnik hogy mintha a mező északi szélén valami útszerűség húzódna. Csak nem ezt keressük…? Hurrá, megvan a kék! Innen biztosan találunk el Jávorkútra, ahol éppen egy csapat tartózkodik, távolról látjuk lámpáik fényét – ki más mint barátaink, akik más útvonalon haladva, már jó ideje odaértek, csak a pihenőt vették hosszabbra. (Az éjjel csak két sor született meg a „Kicsiny falum” című műdal átírásából, folytatásra vár az alábbi dalkezdet):

Bükk hegysége, ott túráztam én

Nem volt gyertya, csak fejlámpafény…

A mi lemaradásunk a tervezett menetidőhöz képest egyébként: valami másfél óra körüli. Messze még a hajnal, három óra húsz…Árpi nekiáll az „agyműtét” névre hallgató, dió óvatos feltörésére irányuló feladatnak. Pontozás? Ja, hogy a bél egyetlen törése már fele pontszámot jelent (tudatosítja a pontőr, mikor már megtörtént a baj)? Végül is jogos, agyműtétnél elvileg a legkisebb hiba se lenne elfogadható, másfelől viszont ez  eltérő pontozás a „szokásos” 10-20 pontos levonásokhoz képest. Távozunk is gyorsan, kissé csalódottan. Csikótelep, Nagy-mező a sötétben (milyen jellegtelen is így), a monoton menetelésben kissé felőrlődünk, egyre álmosabbak vagyunk, így megváltásként jön el a hajnal, ami a Zsidó-réten ér minket. Az Olasz-kapuhoz közeledve lassítunk egy kicsit, hogy a 6 óra 55 percre (Kossuth rádió, Útinform műsor kezdete) megszabott érkezési időpontot tartsuk. Szaszkó a pontőr, a fák közé kifeszített kötelekhez vezet minket, és magyarázza a feladatot. Nehezen értem meg, de utána lelkesen kezdünk bele, Árpáddal együtt. Remegő lábakkal (pedig még nincs is bennük annyi kilométer) feszülünk egymásnak a széttartó köteleken egyensúlyozva, haladnánk rajta előre amíg bírunk. Alkatilag sajnos nem egyezünk, amikor ez tudatosul, onnantól kezdek elbizonytalanodni, melynek vége így csak 30 pont az elérhető 50-ből. Nem baj, legalább az érkezés időponját jól eltaláltuk, csak így tovább! A sárga jelzésen ballagunk tovább Bánkútnak, és azt vesszük észre, mennyire más hőmérsékleti viszonyok uralkodnak az erdős, és a nyílt terepen.

A fák között kábé öt fokkal lehet melegebb, de meglepetésünkre attól szinte függetlenül, hogy völgyben, vagy magaslaton járunk. Mire a Bálványt megmásszuk, már fent van teljesen a nap, hamar lekerül rólunk a nagykabát, a pulóver. A kilátó legfelső szintjére azért felmászunk, a kilátás pazar. És ezt nem csak mi mondjuk, több csapattal találkozunk itt. Aki már fent van, lelkendezve hívja a társait, a legfelső szintre vezető, „már nem emlékszem mennyi fokos fakultatív pontot érő létra”, és a tériszony leküzdésére. A Tátráig ellátni, de a Bükk északi lábának völgyeiben még megül a köd. Bánkúton a turistaháznál üldögélve reggelizünk. A sárga keresztről (félve térünk rá, de végül nem okoz gondot) kis letéréssel begyűjtünk egy fakultatív pontot egy forrásnál, aztán egy biciklis jelzéssel jelölt erdészeti úton kaptatni kezdünk felfelé, vissza a bánkúti műútra. Alig akar elfogyni a kis emelkedő odáig (mintha nem pöttyni 100 méteres szintkülönbségről lenne szó), érezhetően fáradunk. A csapategység egyébként látszólag nincs meg: Árpáddal egymást előzgetjük a menet élén, Balázs viszont mindig messze lemaradva, de látótávolságban halad. Nos, igazából az egységgel semmi probléma, de Balázs csak akkor gyorsít, ha nagyon lemaradva érzi magát. Ismerjük jól évek óta, az evéssel-ivással is csak akkor lehet siettetni, ha már körülötte bontják az asztalt. A kolostor romjainál vetünk számot az idővel: kevéssel több mint egy óra múlva  a piros kereszt és a bánkúti elágazás közelében lévő őrzött pontra kellene érkeznünk, menetrend szerint.

A döntés az, hogy nem maradunk a piroson, 10 pontos fakultatívokat begyűjtve de biztosan kicsúszva az időből, inkább a sárga kereszt-négyzet útvonalakat használva megpróbálunk pontosak lenni, és így minél több pontot szerezni. Nagy a rohanás, a sárga kereszten (hogy itt micsoda dzsindzsa van, éjjel tuti eltévednénk) járva szinte fel sem tekintünk a hegyoldalba, ahol kedvenc bükki „alvós barlangunk”, a sólyom-kői bújik meg a sűrű cserjés felett. Bőven időben sikerül végül megérkezni (a túra pontőreit ezúton illeti köszönet, hogy mindenhol elfogadott volt a csapat órája szerint számolni az időt). A feladat: ecetes vizet szivattyúzni egyik pohárból a másikba, szívószállal, úgy hogy közben két kézzel támaszkodsz az asztalon, és a csapattagok tartják a lábad. Hogy milyen a folyadék, arról szerencsére nem szerzek tapasztalatot, én csak a tartásban működök közre…de 40 pontot itt is begyűjtünk az 50-ből, és ez elsősorban Árpádunk érdeme. A bemondott időpont a következő pontra 14:20 lenne. Ebbe nem számolom bele, hogy ezen az őrzött ponton végül több mint háromnegyed órát pihengetünk, igaz ebbe beletartozik az eddig kapott transzferek kitöltése is (rajzolás, logika, miegymás). Úton újra, jó hosszú ez a Garadna-völgy…Kibukkan a Palotaszálló, már a Hámori-tó partján haladunk, mikor felvetem egy pihenő lehetőségét, mielőtt nekivágunk a meredek emelkedőnek a Fehérkő-lápára. A csapat lerogy egy padra, és szinte azonnal lecsukódik a szemünk. Az arra sétálók nem érdekel hogy éppen mit gondolnak rólunk…Húsz percet állunk így, aztán rohanunk tovább. Nem kerül meg az Anna-barlang fakultatív pontja, de az emlékházé sem biztos, összpontosítunk az őrzöttre. Bízhatunk-e abban hogy felérünk? Kezdődik a kapaszkodás, fel a csúcsra, hasonló durvulás jön amit már átéltem a Karancson, a Zengőn.

A zihálva, meg-megállva, külvilágot kizárva mászás. Végre szintbe fordul az ösvény, a szemből jövők megerősítenek hogy pár száz méterre várnak a pontőrök. Megkönnyebbülve, feledve hogy elfogyott az erőnk, beesünk a pontra, két perccel az időbónusz lejárta előtt. Lábunk alatt terül el a Garadna-völgye, na meg egy szobai mérleg. Hány kiló lehetsz hátizsákkal együtt – így  kérdés. Ráállok, ötvenkilencet mutat. A mindenit. Nem is tudtam, hogy egy teljesítménytúrán tizensok kilót is le lehet adni. Kombinálnék, mi a szivatás tárgya. Csak nem valami más mértékegységben mér? A pontőrök mulatnak a helyzeten. Balázs megfogalmazza, szerinte legjobb az lenne ha kidobnák a mérleget. Aztán valahogy mégis 50 pont. Az eszköz rendellenes (terepi) használat miatt nem működött, és nem volt más megoldás, mint maximumra pontozni…? Király! Döntünk az utolsó őrzöttről is: menjünk Bükkszentkeresztre is, még ha ezzel a 18 órás szintidőből biztosan ki is csúszunk. Biztatom magamat és Balázst, hogy bőven lesz időnk egy fröccsöt bedobni a szentkereszti kocsmában (pálinka és whisky az van nálunk, de az frissítőnek nem az igazi). Fél négy előtt kicsivel már a falu felett járunk. Olyan békés, és a hangulatunk meg már olyan, mintha ez lenne a cél. Senki nem mer az utolsó szakaszra, a bázisra visszajutásra gondolni. Sajnos nincs elég idő egy borozós pihenőre, az őrzött ponton így is mi vagyunk az utolsó látogatók, a hivatalos zárás előtt pár perccel érkezünk, meglepve a pont őrzőit. A feladat, hogy szlengben használt kifejezésekkel tarkított pár mondatból állapítsuk meg, mely irodalmi mű rövid leírását tartalmazza. Szerintem itt már mindhármunk agya zokni, egyik cetli helyett újat is húzunk. Itt mondjuk szerencsém van, a „félszemű és a haverjai” asszociációra felrémlik Jumurdzsák, Gárdonyi regényalakja...A másik megoldás a Kis herceg, de az is csak jó nehezen lesz meg, úgy érzem hogy igen baráti a pontozás így is (35).

Szusszanás, közben még fotó is készül rólunk (köszönjük), újabb transzferekkel bíbelődés, és 16:20 körül nekirugaszkodunk a visszaútnak. Tervezett érkezés a bázisra? Egy óra késéssel a szintidőhöz mérten. Ami nekünk 18:31-et jelent. A távolság? Nagyjából tíz kilométer körülre teszem…Nehéz visszaadni ezt a bő két órát: ahogy lassacskán fogy a fény, és kezd hűvösebb lenni. A legkisebb emelkedő is zavar, megállni szóba se jöhet. Hollóstető után a műutat váltogatjuk a párhuzamos sárga jelzéssel, és már csak a láthatósági mellény előhalászására van erő, felvételére nem. Pénzpatak előtt maradunk az úton, nincs kedvünk lemászni a völgybe, és a répáshutai elágazás előtt újra fel. Útkanyarulat, a térképet nézem, és örvendezek hogy mindjárt ott leszünk az elágazásban. Elhagy minket a járatos busz, és a következő kanyar után még bal kéz felől, a másik oldalt látszanak a fényei az erdőben: kész sokk, még nem tartunk ott ahol sejtettem, és már fél óra alig van. Én megyek most elől, az elágazásnál órámra pillantva 15 percnyi megmaradt időt látok. Utolér Balázs és Árpi, együtt trappolunk le a faluba vezető lejtőn, felszisszenve húzzuk a lábunk, és majdnem hasraesve a bázis előtt parkoló kocsikban, lihegve adjuk le a menetlevelet, még éppen egy órás késésen belül. Nagyon örülök hogy bent vagyunk, nem sokáig bírtuk volna tovább a gyaloglást, pláne ebben a feszes tempóban. Nemsokára kész a vacsora, a kocsmában még forralt bor is akad, egyedül talán a zuhany hiányát feledném, de az este során végül nem kísérlek meg odaférni…

És a végeredmény másnap reggel, zsíroskenyér után? Kilencedik helyezés. Szerintem nem rossz...

És a Vidám Vaddisznók csapata az utolsók közt távozik a bázisról, kihasználva a hosszú hétvégét, és kóborol még kicsit a Bükk fennsíkján, talán megnézné nappali fényben is a Nagy-mezőt…

A beszámolót a Vidám Vaddisznók csapat nevében írta:

Pásti Tamás

ui.: Hiányoltam egy, az aszfaltozáshoz, aszfaltutak építéséhez kapcsolódó elméleti vagy gyakorlati feladatot…

Nagyon fogadkoztunk már egy jó eredményben a túra előtt. Frodó ilyen formán toborozta a nevezőket levelében:

Aki jönne, mennyire tenné oda magát a túrán?

- "Lájtosan mászkálna egyet az erdőben, a hecc kedvéért, plusz két éjszaka ennyiért, és még meleg kaja is? Höjj, ott a helyem" - alapon?

- Menne, ahogy tudna, de nem halna meg a hegyen?

- Nagyon keményen megnyomná, felesleges pihenőket nem téve, taktikusan, a jó eredményre törekedve, apait-anyait magából kihozva, ha már jubileumi a túra? (szeretnék egy ilyen csapatot:)

Ha másként nem is, de szavakban többen is megfogadtuk, a legutóbbi mód szerint fogunk eljárni. És ha már „Brutál Mátra” lett a túra neve, ezúttal Vidám Vaddisznó mivoltunkat megtoldottuk egy „brutális” előtaggal. A benevezett ötfős létszám persze szokás szerint nem lett teljes. Zsolti nem jött, Frodó pedig (szintén létszámproblémák miatt) átigazolt Lakaték kimondhatatlan nevű, kémiai vegyületről elnevezett (Tri-oxo mittoménmicsoda) csapatába. Aztán a két csapat majdnem veszített még egy főt, bár azt már az érkezéskor, és egészen más körülmények között. A faluba érkezve eggyel hamarabb szálltunk le a buszról, és a létszámellenőrzést követően megállapítottuk, hogy Petrát bizony ottfelejtettük a járművön. Már kezdhettünk volna egy csapatösszevonáson gondolkodni, de végül negyed órával később csak előkerült, és azt állította, hogy a központban lévő kocsma szimpatikus. Lehetséges hogy így volt, de mi végül csak a bázistól néhány háznyira lévő egységig kirándultunk el, az eligazítás előtt. Jól tippeltünk mikor előzetesen azt gyanítottuk, ha már tizedik alkalom, akkor tíz őrzött pont lesz. Ugyanakkor a szabályváltozás lényegét ügyesen sikerült titkolni az első előre megadott, őrzött pontig.

Eligazítás után hamar elkészültünk, még várnunk is kellett a rajtra. Csak a megadott pontokat figyelembe véve eltérő útvonalötleteket fogalmaztunk meg. Én egy „nyolcas alakú” pályabejárást képzeltem el, ami a Sas-kővel kezdődik, és Recsken végződik. Danit jobban foglalkoztatta, hogy lesz-e őrzött pont a Kékestetőn, vagy hogy mennyi esélyünk van eljutni a galyatetői őrzött pontig. Abban értettünk egyet, hogy Parádsasvár-Galyatető felé nem indulunk, mivel azt az „enyhén” emelkedő útvonalat én hírből, Dani pedig már tapasztalatból is ismerte. Amint a fotózás lezajlott (Szervezők! Legközelebbre szerezzetek már egy fixre beállított állványt!), megvolt a menetlevél, és vele az első információk a pontok nyitvatartási időiről. Hogy ezek után miért indultunk Recsk felé, arra nem emlékszem, nem tudok logikus magyarázatot adni. Most utólag, tulajdonképpen kedvem lenne leteremteni a csapattársakat, hogyan juthatott ilyen eszünkbe? Hiszen Parád zárt a legkorábban, és így akartunk mégis körbemenni Recsk-Galyatetőnek?

No de így történt, úgyhogy „elvonatoztunk” Recskig, ahol a „Struccfarm” című fakultatív ponttal gyűlt meg a bajunk. Percek óta kutyagoltunk a sötét mellékúton, semmi fény ami telephelyre utalna, a térkép sem így jelzi…Hátra arc! Vissza a feltételezett helyre, ahol aztán csak nem túl megnyugtató távolságban megkötött őrkutyát láttunk, struccok legcsekélyebb jelenléte nélkül. Mínusz öt pont eltérés a tervtől, nem érünk rá, gyerünk tovább! Furcsa, de én talán egész éjszaka ekkor voltam a legálmosabb, a túra második órájában, amíg felértünk a recski táborhoz.

A pontőrök egy autóban ültek, a szélvédőn valami térkép volt (Lehet az, hogy jobban meg kellett volna nézni?), feladat semmi. Két percig csak álltunk ott, mint valami kistelepülés, azaz tanácstalanul. Aztán a pontőrök megkérdezték: Kanázsváron vagy Oroszlánváron akarunk feladatot teljesíteni? Egyik csábítóbb mint a másik… Kérdeztünk mi is: A Kanázsvárra bármikor mehetünk ha azt kérjük, vagy csak most azonnal? A válasz utóbbi módit erősítette meg, így rossz kedvvel átvettük az Oroszlánvár matricát. Dani dühöngött: „Ez innentől olyan mint az 5T, mindenki ugyanarra fog menni…”. Aztán szerencsére még a kocsitól nem messze álltunk, mikor a pontőrök utánunk szóltak, tévesen mondták, bármikor elmehetünk a túra során a Kanázsvárra. Nosza egy gyors elhatározás, legyen inkább így! Legalábbis Dani nagyon nem akart az Oroszlánvárra menni, és igazából engem is vonzott az, hogy próbálkozzunk a többi csapattól inkább eltérő stratégiával. Árpi nem mondott véleményt. Bár úgy igazából a túra közben sohasem…

Itt váltunk el Frodó, Lakat és Petra csapatától, és a piros kereszten indultunk tovább. Volt egy kísérteties hangulatú gyertyános, majd kikötöttünk egy erdészháznál, ahol a női wc-ket kellett megszámolni. A jelekből ítélve odabenn egy nagyobb csoport mulatott, még szerencse hogy lámpákkal mozgolódásunkra nem jöttek ki. Még józanul se nagyon lehetett volna nekik feldolgozni egy olyan információt, hogy három srác éjjel kettőkor előbukkan a sötétből, és a női wc-t keresi..:-)

Továbbálltunk hát, és a szebbik nem tematikáját követve hamarosan a Csiklósd-kúthoz értünk. Onnan pedig bejutottunk az Ilona-völgy felső részébe. Innentől Daninak meg nekem ismerős volt a terep, hiszen tavasszal a sárga jelzést követő a Rákóczi jelvényszerző túráról egy kis kitérőt téve már jártunk itt. És igen, sötétben is szép volt a vízesés. :-)

Folyamatos volt az emelkedő a Sas-kőig, de elég jól bírtuk. Az országos kék jelzés jól kitaposott, enyhe emelkedőjén alig-alig pihentünk meg. A Sas-kőn fagyos szél fújt, és a turista emlékmű tövében megleltük a pontőrök sátrát. Csapatunk nevéhez méltó vidámsággal köszöntöttem a bent lévőket, a fogadtatásunk azonban minden lelkesedést nélkülözött. Gondolkodás nélkül választottunk egy matricát a Szent István csevicéhez (másik az Oroszlánvár lett volna), és sietve magukra is hagytuk a két, hidegben elgyötört pontőrt. Lejjebb ereszkedtünk, a fák között jobb idő volt. A Petőfi-forrásnál behúzódtunk a „kisebbik” esőházba, lehunytuk egy kicsit a szemünket. Ezt követően komoly vitát folytattunk arról, menjünk-e egyből a Szent István csevicéhez feladatozni, vagy inkább menjünk el Parádóhutára, hogy onnan hová kapunk matricát. Titkon nagyon reménykedtünk egy feladatos őrzött pontban valahol Parád környékén, de a turistatérképre pillantva azért ki lehetett logikázni a valószínű kimenetelt: Egyik valahol Galyatető felé, másik pedig talán Parádsasváron. És ahogy később kiderült, ez így is volt…

A döntés végül a Szent István csevice lett, oda ereszkedtünk le, közben lassacskán ránk virradt. Aggteleki feladat várt ránk, mi lehet ez? Vasúti pálya építése, igen! A vonat feleúton lemászott a pályáról, de mivel a balesetvizsgálók úgy határoztak, hogy ebben annak megépítői nem hibásak, nem vontak le pontot miatta. Itt megtudtuk, mindössze negyedikek vagyunk akik náluk járnak. Sokan jöttek erre Parád felől, matrica nélkül. Milyen jó hogy mi nem futottunk bele ilyen helyzetbe sehol a pályán…

Parádóhuta felé indultunk tovább, az ifjúsági tábort azonban nem leltük meg. Hacsak a feltúrt építési területtel körülvett házikó nem az lett volna. Hangulatjavítónak ekkor került elő a konyakos üveg, tele hamis vagy eredeti, de mindenképpen fogyaszthatónak ítélt Szkander bég konyakkal.(Ez az albán szeszipar előszeretettel hamisított remeke, kár hogy idehaza nem forgalmazzák.)

Eseménytelen kilométerek következtek, és benne jártunk már a délelőttben, amikor Parád központjába értünk. Megkerestünk pár fakultatív pontot, aztán elkezdtük az őrzöttet keresni, amiről azt tudtuk hogy egy emlékműnél van. Már néhány perce a téren tébláboltunk, gondolkodva hogy másik emlékművet kéne keresnünk, vagy esetleg nézzünk be a kocsmákba, mikor egyik pontőr kijött a déli oldalon álló műintézményből, méltatlankodva hogy mi még ezt se vagyunk képesek megtalálni, pedig még írásos tájékoztatót is hagytak. Nos, egy oszlopon lévő, sárga reklámplakátra ragasztott sárga színű lappal nagyon ki voltunk ám segítve! Na de mindegy, itt igazolódott be balsejtelmünk, hogy Parádsasváron lenne még feladat. 50 pontért kell-e nekünk egy jó kis betonutas oda-vissza gyaloglás, ez volt a kérdés. Hosszasan néztük a térképet. Nehéz döntés volt, de nem vállaltuk be. Még bőven volt a szintidőből, és már el is indultunk visszafelé a bázisra, kicsit szomorúan, hogy a pálya így kitolt velünk. Parádfürdőt elhagyva a nap során már harmadszor jártunk az Ilona-völgyben, és megint egy újabb szakaszát érintettük két fakultatív pont kedvéért. Amit lehetett még útközben, azt összegereblyéztük, csak a volt bányaüzemnél a fenyőre erősített tábla nem került elő. Ezen a túrán vagy a csapatunk volt nagyon figyelmetlen, vagy tele volt a pálya olyan fakultatív pontokkal, ahol a válasz a „nem létezik a megjelölt tereptárgy” lett volna. (Apropó, tábla: Még induláskor, Mátraderecskén egyik utca elején láttunk egy tiltó táblát, amire az volt írva „5t”, szóval itt ne rendezzetek téli túrát!)

Még volt vagy három óránk a szintidőből, amikor megérkeztünk a kúp tövébe, ahol a Kanázsvár magasodik. Az őrzött pont is ott volt, nem kellett hozzá megmászni a csúcsot, mi ettől függetlenül azért megtettük, ha már volt időnk. De előbb felidéztük a mecseki horgászás emlékét. Sikerrel, ráadásul az én kezemben volt a bot! Ezt követően a csúcson ejtőztünk egy kicsit, és fél ötkor, ismét együtt az egészen a Vörösmarty turistaházig elkalandozó Tri-oxo izé csapattal, besétáltunk a bázisra. (Persze előtte az udvaron még elszórakoztunk azzal, hogy „kimatekozzuk” a betűs rejtvény megfejtését, amiből egy alkotóelem még hiányzott. Találkoztunk ám a túra során gonosz rossz pontőrrel, aki kérés nélkül írta fel nekünk azt a betűt a menetlevélre, amire semmi szükségünk nem volt!) Lezöttyentem a hálózsákomra, de nem volt a lábamban az a megszokott kegyetlen fáradtság. És még álmos sem voltam. Nem számolgattunk időtúllépésől származó büntetőpontokat, és ráadásul még világosban érkeztünk vissza. Olyan szokatlan volt így…A vacsorával, sörözéssel, beszélgetéssel persze szépen eltelt aztán az idő. A társaságból utolsók között hunytam le a szememet, kilenc óra körül.

A 23. helyezést sikerült megcsípnünk, ami a mindössze 6 érintett őrzött pontot, és a túra végének kényszerű ellazázását tekintve, talán nem is olyan rossz eredmény. Otthon kiszámoltuk, 49 kilométert gyalogoltunk. És abban mindannyian egyetértettünk, hogy az őrzött helyeken kevés pontot lehetett szerezni, kevesebbet mint az előző túrákon, és ez a rendszer nem igazán jött be nekünk.

Köszönjük tehát a túra ismételt megszervezését, és kíváncsian várjuk, Szegeden milyen pálya, és milyen pontrendszer vár ránk. Remélem lesz egy őrzött pont a tápéi kompon, mivel nagyon szeretek kompozni… :-)

A Brutálisan Vidám Vaddisznók csapat nevében a beszámolót írta:
Pásti Tamás

Ezüstérmes a Biharite csapata!

2010. október 22-24 között került megrendezésre a VIII. Hamahama túlélőtúra, melynek az Őrség adott otthont. A Bihari Természetbarát Egyesület által indított 5 fős csapat (Bálint Zoltán, Balogh Tamás, Hegedűs Csaba, Hegedűs Zoltán, és Varga Zsolt) embertelen küzdelemben, 70 km-es erőltetett gyaloglással, az induló 97 csapat közül a második helyezést érte el, pillanatok alatt felkeltve az érdeklődést Berettyóújfalu, illetve a Biharite iránt.

Mi is az a túlélőtúra?

Egy vándortúra, melyet évente két alkalommal rendeznek meg, mindig más és más tájegységben. A 3-5 fő közötti csapatok 23 órakor rajtolnak el, majd a saját stratégiájuknak megfelelően igyekeznek minél több őrzött és őrzetlen pontot gyalogosan felkeresni, útközben pedig minél több menet közbeni (ún. „transzfer”) feladatot megoldani. Az a csapat győz, amelyik a rendelkezésre álló 18 óra alatt a legtöbb pontot gyűjti be.

Városunkban, Berettyóújfaluban is találkozhattunk hasonló rendezvénnyel, hiszen a Biharite minden évben megrendezi a Bihari Természetbarát Kupát, mely a két órás menetidővel, és a városban kijelölt pályával kellemes, könnyed kikapcsolódást, egyben szórakozási lehetőséget nyújt bármely korosztálynak, családoknak, baráti, munkahelyi társaságoknak.

A sikerről.

Talán nem is volt olyan csapat az országban, akik messzebbről érkeztek Szentgotthárdra, mint mi. A fél napos utazást követően gyorsan elfoglaltuk szálláshelyünket a sportcsarnok egyik félreeső folyosóján, majd a gondosan előkészített ruházatot felöltve az eligazításra siettünk.

Büszkeség töltött el bennünket, hogy sokakhoz hasonlóan egységes csapatruhában (póló, sapka, láthatósági mellény, passtartó, kamásli, mindegyik feliratozva) jelentünk meg a rajthelyen, mely az egyesületünk sok éves sikeres működésének egyik apró hozadéka.

Éjfél előtt, amikor más édes álmát alussza meleg szobájában, mi nekivágtunk a sötét erdőnek, a fagyponttal barátkozó hidegnek, hogy a holtidőkkel együtt 19 órásra bővülő tortúrán megmérettessük magunkat.

Mivel minden csapat más erőnlétben áll rajthoz, más stratégiát, útvonalat választ, a hosszú gyaloglás során csak néha futunk össze egy-egy csapattal pár pillanat erejéig, minden más pillanatban egyedül bolyongunk a sötét erdőben, hegyekben.

A túra első harmadában az álmossággal kellett megküzdeni. A munkával, majd utazással eltöltött nap után erős fáradtság tör ez emberre éjfél után. Bár most mindannyian tartani tudtuk magunkban a lelket, nem felejtjük el azt a Bükki túlélőtúrát, ahol a Bélkő tetején a fáradtság győzött, és fél órára lefeküdtünk aludni a nyirkos, vizes kavicsútra a kora hajnali hidegben.

Az álmosság holtpontja után a napfelkelte előtti lehűlés teszi próbára az embert. Itt még van erőnk gondolkozni, hogy miért nem választunk inkább egy meleg szobát, egy kényelmes ágyat? A kérdés minden alkalommal felmerül, a választ viszont soha nem tudjuk. Pityerszer alatt végül megérkezik a várva-várt hajnal, magával hozva az enyhülést adó napsugarakat, és megmutatva az addig rejtett Őrséget, annak minden csodájával. Gyakori Erdélyi túrázóként leginkább a Királyerdőre emlékeztetett bennünket az ország legnyugatibb vidéke, melyet nyugodt szívvel ajánlunk mindenkinek.

Őriszentpéteren, mely tervezett útvonalunk felén található, egy kisebb pihenéssel igyekeztünk feltölteni megcsappant energiakészletünket. Késlekedni nem lehetett, hiszen a rendelkezésre álló idő minden pillanatban apad, és tudtuk, a táv legnehezebb szakasza vár ránk.

Az Őrségben nincsenek nagy szintkülönbségek, 50 km megtétele után viszont már minden lépés fájdalmas. Elértünk hát a túra harmadik, egyben legnehezebb harmadát, ahol már nem a természettel, hanem önmagunkkal küzdöttünk. Hosszú, végtelenek tűnő lankák, lassan gyarapodó kilométerek, gyorsan gyarapodó vízhólyagok, egyre jobban fájó talp.

Néhányunk bakancsa már átázott, akié nem, az belülről izzadt át. Fokozódik a fáradtság, már minden porcikánk töretlen fájdalomingert küld az agyba, ráadásul rengeteg feladatot kell megoldani, airsoft fegyverrel lőni, futás, fekvőtámasz, térképismeret, meseírás kötött szavakból, logótervezés, betűmozaik, amőba, perselyürítés időre, kő-papír-olló, tovább, tovább, tovább, a sokszor dagonyázóra gyúrt sárban, pocsolyában.

Valahol itt veszítettük el a realitás fonalát. Eltompulnak az érzékelések, elveszítjük az idő, hő és éhségérzetet. Csak azt érezzük, hogy fáj, és hogy egymásra vigyázva menni kell, senkit hátra nem hagyva, gondosan figyelve az útvonalra, hogy beérjünk szintidő előtt a célba.

Sikerült. A regisztrációs asztal előtt félig álomban, félig holtan összerogyva úgy éreztük, a kereken 70 km legyaloglásával nagyjából az 5-15. helyre futja majd.

Másnap, az eredményhirdetésen jött a meglepetés, a csapatnevünk csak nem akart elhangozni a visszafelé induló eredményhirdetéskor. Majd a még nagyobb szenzáció, dobogósok vagyunk, sőt, másodikak lettünk 97 csapat közül!

Szerintem a túlélőtúrák történetében nem örült még úgy senki helyezésnek, mint mi a dobogó középső fokának.

Az elmúlt évek alapos felkészülése, és szakmai képzése meghozta a gyümölcsét. A csapatban idén három fő bronz fokozatú gyalogos túravezető (B.Z., B.T., V.Zs.), valamint egy ezüst fokozatú gyalogos, és bronz fokozatú kerékpáros túravezető (H.Z.) tett sikeres elméleti és gyakorlati vizsgát, mely nagyban megalapozta a verseny sikerét. A megszerzett bizonyítványhoz a fentiek mellett gratuláció illeti Nagy Attila tagunkat is, aki szintén gyalogos szakágban szerzett bronz fokozatú túravezetői képesítést. 

Bár a küzdelem emberfeletti volt, valódi harc a túlélésért, már most tudjuk, biztosan ott leszünk a következő versenyen is. Cél a dobogó legfelső foka, hogy az ország legjobb csapata a berettyóújfalui Biharite legyen!

További képek, élménybeszámolók: www.biharite.hu

Hegedűs Zoltán
elnök
Bihari Természetbarát Egyesület

Hamahama VII. – Mecsek

A Vidám Baszk Vaddisznók csapat csörtetésének krónikája.

Bonyhádon a kilences kocsiállásnál várakozva találkozom az első túrás arcokkal. A „falujáró” várható menetideje Hosszúhetény, kultúrház megállóig körülbelül egy óra lesz. Váralja, Máza, Szászvár, Kárász –figyelik a mögöttem ülő versenytársak a településeket jelző táblákat. Látványos szerpentinen érjük el Zobákpusztát, ami után már lassan készülődni kezdünk a leszálláshoz.

A busz elmegy, nekem meg a nevemet kiáltják. A szemben lévő oldalon ott áll Dani, a Vidám Vaddisznók csapat egyik alapembere, egyenesen Szegedről. Nagyon fel van dobva, mert stoppal jött, és sikerült valahol Mórahalom környékén egy olyan szerencsés fuvart találnia, aki némi kitérővel ugyan, de a faluig hozta. Most a többi szegedi kollégát várja, akik hamarosan meg is érkeznek a Pécs felől jövő, zsúfolt busszal. Vonulás az iskolához, még találunk helyet az egyik bordásfal mellett, ahol egy vékony szőnyeg is jut, extra gyanánt. „Tudtam én hogy nem kell polifoamot hozni.” :)

Kirándulást szervezünk a „Tavernába”, ahol ugyan nincs Szalon sör, de van ingyen csocsó, az udvaron parkoló Ikarus 266-os (laprugó-ráncajtó mindhalálig…), és elvetemült földrajzos és biológus társaimmal rögtönzött térképet készítünk az asztalon a poharak és üvegek segítségével arról, hogy ki melyik részéről érkezett ide az országnak. Ahogy sötétedik, visszaballagunk. Befut Zsolti is a következő busszal, illetve Frodó és a „másik” Zsolti is, autóval.

Közben kiderül, hogy két háromfősre tervezett csapatunkból (a Vidám, és a Baszk Vaddisznókból) hiányzás miatt egyetlen ötfős csapatnak kell alakulnia. Így áll össze az új csapat: „Vidám Baszk Vaddisznók”.

Az eligazítás kint az udvaron. Előzőleg azt találgattuk odabenn, merre lesznek a pálya határai. Kint meglátjuk a kivetített térképet, ami alapján nem jön be az a tippünk, hogy a hegység keleti és északi fele alkotja majd zömmel a pályát. Nem tűnik túl jónak, mert az Árpádtetőn túli területekkel kevés út köti össze a hozzánk közelebbi részt. Ráadásul Komló belterületén nincs pont, számomra ez csalódás. Ha rajtam múlt volna…talán a szénosztályozó előtt lett volna egy őrzött pont...:)

Az „itinier” először csak nagyon kicsiben látszik a kivetítőn. De akárhogy is nézem, a Koszonya-tetőnél bizony 04:00 van írva a zárás időpontjának. És tényleg. Mesteri szivatás, jobb mint amikor a Karancs csak reggel nyitott ki a múlt tavaszi túrán. Elsők között startolunk 22:58-kor, a csapatfotó elkészítése után.

Abban állapodunk meg, hogy először irány Koszonya, aztán majd talán a Tubes. A Köves-tető (ahol a busz is átjött) bő félórás út, a kezdeti friss erővel. Innen egy kis dzsungelharc is emeli a hangulatot a turistaösvényen, de kisvártatva rajta vagyunk a Koszonya felé vezető úton. A sötétben is érezzük, az itteni úthibákkal valami nincs rendben. Túl hirtelenek, túl egyenletesen futnak egy törésvonal mentén. A Béta-akna tömedékelése itt alighanem kicsit rosszabbul sikerült…

Elérjük a pontot fél egy fele, ahol a standard kérdés után („Az autót lehet asztalnak használni?”) gyorsan kitöltjük a tesztet, és még bizonytalanul válaszolunk Attilának, a pontőrnek is, aki stratégiánk felől érdeklődik. Ami tényleg nincs még kialakítva. Tempózunk a betonon Árpádtető felé, jó az út, itt még csukott szemmel is lehet haladni. Mert úgy kezdek már álmosodni. Pedig még alig két órája jövünk, és az éjszaka jó része még hátra van. A Mecsextrém Parknál extrém pihenőt tartunk – a bobpálya indító állomásán, ahol egyébként minden tárva-nyitva, ha akarnánk, a fél berendezést elvihetnénk. „Mennyibe kerül egy meganyúl?” – így a kérdés. Hát, én ilyen névből meg kell mondjam, először valami édesség nevére tippelek, már kezdek is valami büfészerű építményt keresni, aztán derül ki hogy ez a játszópark-belépő neve…Van világítás, így itt nézegetjük meg a térképet. Végül is Mánfa mellett döntünk, több okból is. A 66-os úton gyalogolni éjszaka még elmegy, a csak hajnal felé nyitó Tubesig nincs elég pont, kavarogni kéne az erdőben sokat, Mánfa felé pedig sorban van több is.

Nem jutunk messzire, a következő 51-es számú tereppont egy éjjel-nappali büfé a főút mellett. Itt a többiek bevágnak egy hamburgert, én csak egy fröccsel frissítem magam. A rádióból meg szól a zene: „Tonights gonna be a good night…”. És kint is vagyunk a 66-oson. A magyar 66-os ugyan nem olyan hosszú mint USA-beli megfelelője, de azért híres-hírhedt, leginkább baleseteiről. A jól autózható-motorozható, de azért éles kanyarokban ember-alakú fekete plakátok jelzik, nem árt ésszel vezetni ezen a szakaszon.

A TV-torony mint egy világító szemű óriás robot, vigyázza Mánfát. Csönd van a faluban, egy róka oson el előttünk, szájában erősen baromfinak tűnő zsákmányával. Fél négykor ott is vagyunk a második őrzött ponton. A halandzsa-vers jópofa, a második versszakot én vállalom, nem okoz gondot. Mikor a feladatot elmondták, azt hittem hogy minimum 20 sor lesz egy versszak :)

Haladunk tovább, és már oldódik a sötétség, mikor a Kőfejtő-kutat keressük egy szűk szurdokvölgyben. Dagonya, végre otthonos környezet a vaddisznó-csapat számára…Ha már átjöttünk a patakon , akkor nincs miért visszatérnünk a Nagy-Mély-völgyben futó útra, hanem a piros kereszt jelzést választjuk, ami Vágottpusztára vezet. Annak ellenére, hogy a völgyben megsűrűsödnek körülöttünk a csapatok, nincs aki a mi példánkat követi. Jelentkezzen az, aki járt Vágottpusztán, kíváncsi lennék mennyi csapat követte a miénkéhez hasonló stratégiát a pályának ezen szakaszán…Ami ugye abból állt, hogy a legnyugatibb útvonal mentén sűrűsödő fakultatív pontokat érintettük, a helyett hogy a Mánfa és Tubes közötti területet középen taroltuk volna le, kitérőket téve jobbra-balra egy-egy forrás kedvéért.

Kicsit bealszunk amíg a közel szintben haladó sárga jelzést követjük, a Büdös-kútnál tartjuk a következő pihenőt, ahol kapásból három fakultatív pont is van. Szép szakasz jön, a Remete-rét felé, és a Sós-hegyen „három óra elhagyatottság” után találkozunk egy másik csapattal. Itt még van erőnk kilátót mászni, már csak azért is, mert az itteni 10 pontos kérdés válaszát fent kell keresni. Ez után másszuk a Tubest, ahol is medvehagymától illatozik az egész erdő. Nyolc után érünk a harmadik őrzött pontra. Zsolti jól horgászik, meg vagyunk elégedve a zsákmánnyal. A pontőrök itt jelzik, alig néhány csapat van aki harmadikként érkezett hozzájuk – azaz nem állhatunk túl rosszul. És észrevétlenül repül el a délelőtt. A Misina alatti sípályán tapossuk a füvet, majd a Kantavár felé vesszük az irányt. Itt sem futunk össze csapattal, egészen amíg az Árpádtetőt a Tubes aljával összekötő útra nem érünk, ahol viszont tömegek mozognak mindkét irányba. Itt tartunk egy következő, reggelizős pihenőt. Ha még azt akarjuk hogy a Cigány-hegy és a Zengő is meglegyen, akkor innen hajtani kell. Ráadásul betonozni fogunk, ami ennyi megtett út után már elég rossz…

Nincs más hátra, beszélgetünk hogy azért valahogy elteljen az éjszaka már érintett útszakasz Árpádtetőtől Béta-aknáig. Én Danit tartom szóval (és közben diktáljuk a tempót), a többiek picivel mögöttünk szintén elmélyülnek valami témában. Néha-néha órámra nézek, próbálom megbecsülni, teljesíthető-e a tervünk. A megtett kilométerekkel arányosan csökken a bizodalmam benne. Zobákpuszta előtt kisebb esőt kapunk, fülledt a levegő, fogy az erő. Pont előttünk bezárják a boltot – pedig egy sör jól esett volna. Kisebb pihenés után már érzem is az utóbbi műutas kilométereket. Alig bírok talpra állni, fáj mindenem. Házi pálinkát dobok le fájdalomcsillapítónak és hangulatjavítónak, így megyünk tovább. Megpróbálom énekléssel feldobni a hangulatot, ez időlegesen sikerül is. „Ifa megy a hegyen”, aztán a Hétköznapi Csalódások Komlóról szóló dala is sorra kerül…

Egyre többször nézek a térképre, egyre rövidebb távok tűnnek egyre hosszabbnak. A vadászház körül leszek először pesszimista – és mondom, hogy nem biztos hogy odaérünk. A kéken mászunk a Cigány-hegyre, mintegy bemelegítésképp a Zengő előtt. Egy lendülettel megy, de nagyon kiveszi az erőmet. Az őrzött ponton kábé úgy nyúlok a tea után, hogy azt remélem, cukor van benne, pótolja valami elszállt erőmet. 14:45 múlt, az előttünk lévő csapatból mondják, át lehet érni négyre, a pont zárási idejéig a Zengőre. A térkép alapján pontatlanul becsüljük mennyi odáig a távolság, mint kiderült bizony majd’ 5 kilométer volt. Talán ez így jó, mert 3-3,5 kilométernél mi nem tippeljük ott és akkor messzebbre…

A csapatom rohanni kezd (amint meglátjuk a Zengőt, a maga teljes életnagyságában), keresztül a felé vezető nyergen. Kivagyok már, egyszerűen nem bírok velük futni. Szerencsére a nagy lépteim megteszik a magukét, így nem maradok le nagyon. Közben elhagyjuk az előttünk lévő csapatot – mint később megtudjuk, ez kisebb lelki törést okozott nekik. (De azért ők is még időben értek a Zengőre.) Azt mondom a többieknek: Menjetek, mindegy mi lesz, ha beledöglök is, de 15:59-re fent leszek a tetőn. Fél négy körül állok meg ott, ahol a sárga jelzés egy meredek ösvénybe vált, és toronyirányt vezet a csúcsra. Talán elsősorban a lelkierőt kell összegyűjtenem. És nekivágok. Sok a kiálló fagyökér, szerencsére olyanok mintha lépcsőn mennék. De attól még szenvedek. Egy szem kekszet rágok el két perc alatt, meg-megállok, megint haladok, kicsit szédelegve, valamivel a csapattársaim mögött. 15:50 körül már látom a tornyot, laposodik az emelkedő is. Igen, meglesz most már! Szerencsére elég sokan vannak, sok a holtidőnk is lesz ez által, így lehetőségem van kicsit összeszedni magamat. Mint egy éve a Karancson, ott is gyilkos volt az emelkedő, és ott sem volt aztán erőm a kilátóba felmászni. Frodó és Dani megoldják a labdás feladatot. Itt tényleg medicinlabdát is kellett volna adni, úgy viccesebb lett volna. Amúgy éjszaka biztos még jobb móka lehetett…::)

Innen már lassan ereszkedünk. Idő van, egyszer még el is tévedünk majdnem. Az iskola előtt még kitöltjük a transzferek maradékát, és még szintidőn belül, beérünk.

Nagyon álmos vagyok már, a vacsoráért is szinte csukott szemmel állok sorba. Gyorsan elköszönök a két Zsoltitól, akiknek még az este Budapestre kell érniük (merész vállalkozás) – aztán alvás is…

Reggel már úgy ébredek, hogy azért nem fáj minden lépés, mint előző este. Ez határozottan pozitívan érint, két kört is teszek a zsíros kenyeres asztal felé. Az első húszba mindenképpen tippeljük magunkat az eredményhirdetés kezdetekor. Aztán amikor már az első öt helyezettet állítják fel, és köztük vagyunk, egyre hihetetlenebbnek tűnik a dolog. X pont ebből, Y abból, nem ezek nem mi vagyunk! Ezek sem! Dobogót mászhatunk, noha a Dobogó-tető kimaradt a pontjaink közül…Nos, elég valószínűnek tűnik hogy ezt a rekordunkat se fogjuk egyhamar megdönteni…

Jó stratégia, jó csapat, kis rohanás, némi szerencse – ezek kellettek a harmadik helyezéshez. Hazaútban még Frodóval elbuszozunk Komlóra (szeretne benyomást gyűjteni a városról), onnan ütemes menetrendű vasúti/vonatpótló közlekedés híján Sásdig stoppolunk (a helyiekkel történő beszélgetés hiányzott volna, szocio-élményekkel is gazdagodunk). Sásdon jól csúszik a pécsi sörgyár remeke, itt szállunk fel végül a hazafelé tartó vonatra, fél tizenkettő körül.

A szervezésben most sem kellett csalódnunk, a mecseki táj is tetszett, jó időnk volt –  így ahogy Dani fogalmazott, most csak magunkat kellett legyőznünk, nem az elemekkel küzdöttünk. Az ötbetűs feladvány megfejtését jelentő helyen pedig szeretnénk ősszel ott lenni…

Pásti Tamás
Vidám Baszk Vaddisznók csapat

VII. Hamahama Mecsek – ergo:
Hogy tévedhetsz el egy ismeretlen erdőben!

Nagyon vártam már ezt a túrát, mint ahogy az eddigi hamahamás túrákat is, mert nagyon jó volt a szervezés, nagyon jó volt a hangulat, szépséges helyeken jártunk és hát egy egészséges elfáradásnál nincs jobb egy túrázó számára. Mi a párommal, Robival már csütörtök este lezavartunk egy Debrecen-Budapest oda-vissza utat, autóval, éjfélkor értünk haza, szóval nem sokat aludtunk. Pénteken vártuk Tomi bajtársunkat, hogy felvegyen minket, aztán mentünk Misó túratársunkért és irány a nagy Mecsek!

Szerencsére egy olyan szuper járgánnyal mentünk, hogy meg sem fájdult a derekunk és a hátunk a hátsó ülésen egész úton. De azért ezt leszámítva is iszonyú hosszú volt az út. Fél 11-kor indultunk el és olyna fél 5 körül értünk a bázisra. Szinte csak pár szervező volt még ott. Kinéztük a tornaterem bejárati ajtajával sréen szemben található sarkot (értitek nem?) és letáboroztunk, próbáltunk pihenni. Hát Tominak sikerült is, füldugóval és kendővel a szemén nem volt nehéz.

Lassan telt az idő, de a tornaterem annál gyorsabban telítődött. Az eligazítás iszonyú későn volt, már minden bajunk volt, annyira mehetnékünk volt. Ráadásul mind a mellett, hogy egy óra késésben voltak a srácok, a hangtechnikával is gondok voltak. Aztán egyszer csak hirtelen megkaptuk a feladatot, amit felrajzoltunk újonnan vásárolt térképünkre és irány a naaaaagy sötétség a naaaagy ismeretlen erdőkbe. Előtte még egy gyors csapatfotón is pózolhattunk, bár sehogy sem értettük minek kell előre ölelgetni a nyereményes köcsögöt.

Ahogy kimentünk az iskola kapuján rögtön jobbra fordultunk, majd ki a falucska főútjára és utána szintén jobbra tartottunk. Aztán kiérkeztünk a főútra, ahol is akkora hibát követtünk el, hogy csak na. Nem jobbra fordultunk, hanem balra. Kb. 2 km után valahogy feltűnt Tominak, hogy valami nem stimmel, mert még mindig a bázisfalu határánál járunk. Persze én mondtam azt, hogy tuti, hogy jó felé megyünk, bízzanak bennem. Bíztak. Ez volt a vesztük. Utána az enyém is. Gyorsan megfordultunk és mint akit kergetnek belehúztunk az amúgy sem lassú tempónkba és immár a jó irány felé vettük az utunkat.

Nem sokkal ezután ismét eltévelyedtünk. Utólag már tudjuk, nem vettük észre azt a fránya jelet az út mellett a patkára festve, mi balgák a fák oldalán kerestük. Ezért – mint utólag a világosban kiderült – egy elhagyott bánya melletti műúton tettünk meg ismét pár km-t, feleslegesen. Ekkora már ideges volt a kis csapatunk minden tagja. Valahogyan elkolbászoltunk a Koszonya-tető tetejére, ahol megkaptuk a tippelős feladatot. Felderült az arcom, hogy én kinyomtattam az okosságokat a Mecsekről (amiben talán azokra a kérdésekre is benne vannak a válaszok), amiket a szervezők tettek fel a túra honlapjára, derültségem azonban hamar alábbhagyott, mert sehol sem találtam a puskát. Hát tippeltünk. Utána megkerestük azt a Kőszegi-forrást, amihez az út a medvehagymákon vezetett. Hát az egész túrán talán ez az egy igazi élményem volt. Az az illat! Majdnem belefeküdtem. És én tudom milyen a medvehagyma leves íze is, mert vagy két hete azt főztem otthon. Hát az is isteni! Ajánlom mindenkinek.

Így utólag elárulom, mi szedtünk egy szatyor medvehagymát – úgy tudom nem védett növény – és ismét főzök egy jó krémlevest belőle. Miután megtaláltuk a forrást, tovább indultunk Budafa felé. Hajnal fél 6 körül értünk oda azt hiszem. Egy édes kis templom és a fázós pontőrök vártak bennünket. No meg egy jól szituált versike. A pontőrök végig sem tudták mondani mi a feladat, annyira izgatott lettem, hogy meg kell tanulni a kifüggesztett vers első két versszakát, arra alapozva, hoyg irodalomból mindig ötös voltam, verset tanulni kifejezetten szerettem. De amikor elolvastam az első két sort, megkérdeztem, hogy biztos, hogy nem az Anyám tyúkja-t kell elszavalni? Ez a vers – ha az volt az egyáltalán – borzalmas volt. Tomi bevállalta a második versszakot – halkan jegyzem meg én lefotóztam a verset és nem egyezik a második versszak a honlapra feltettel – mi hárman pedig az elsőt. Mondanom sem kell, talán 20 percig tanultuk, az istennek nem bírtuk megjegyezni. Tominak sikerült valahogy, bár a 2. versszak talán könnyebb volt mint az első.

Hát igen. Mit is gondoltak a szervezők? Hát azt, hogy hajnali fél 6-kor, csaknem 7 óra túrázás és esetleg pár kilométeres eltévedés után talpán vagy inkább bakancsán legyen az a túrázó, aki ezt szó szerint elszavalja. Az egész versből egy szó maradt meg igazán nekünk: a mamsi plény. Mi a fene az a mamsi plény? Ezen gondolkoztunk az egész hátralévő túra alatt. Mindjárt fel is rajzoltam a menetlevélre, én akkor, ott egy amőbának gondoltam. Szóval ennél az ep-nél nagyon lefáradtunk. Ráadásul kiváló túratársunk, Misó egész éjjel fárasztott bennünket a favicceivel. Pl. hogyan lesz fából vaskarika. Hát ezt nem tőlem fogjátok megtudni! Miután elhagytuk a mamsi plényes ep-t, átmentünk a Mánfa nevű falun és útközben azt döntöttük el, hogy megfogjuk az útba eső őrizetlen pontokat és szépen visszamegyünk a bázisra. Talán csak miattam, de talán a sok eltévedés miatt is, elment a kedvünk ettől a túrától. Az volt a legnagyobb szívfájdalmunk, hogy nem voltunk olyan ponton, ahol legalább egy szép kilátás lett volna a mecseki hegyekre.

Most, hogy már olvastam egy túrabeszámolót és láttam pár fotót tudom, hogy a Zengőről volt szép kilátás, de oda már nem nagyon akaródzott nekünk felmenni. Szóval iyen rosszul még nem teljesített a Zöld alakulat. De ilyen messzire nem is jövünk mégegyszer túrázni, az is biztos. Hosszú is volt az odautazás, hosszú volt a várakozás a rajtig. Fáradtak voltunk. Persze, ha én nem nyavalygok a fiúk biztosan mentek volna még több ep-hez is, de elhagyni meg nem akartak, amit becsülök bennük. Most a változatosság kedvéért nem a térdem ment gallyra, hanem a combbelsőmben meghúzódott egy ínszalag, ami már a végére iszonyatos fájdalmat okozott. Sajnos. Amúgy a mecseki erdőségek nagyon szemetesek, mi jártunk olyan helyeken, ahol több konténer sem lett volna elég, annyi szemét volt, így nem volt nehéz egy szemeteszsáknyit bevinni a bázisra. Miután leadtuk a menetlevelet – én egy frankó versikét is költöttem, amit már nem tudok, hogy leadtunk vagy elhagytam túra közben -, megkaptuk a színes és érdekes kitűzőnket, lezuhanyoztunk, aludtunk pár órát, majd olyan fél 5 körül, 6 órás autózás után hazérkeztünk a mi kis városkánkba éjjel fél 11 környékén.

Nagy Szilvia
Sziszó
Zöld alakulat