Évi átlaghőmérséklete annak konkrét észlelési helyétől - tengerszint feletti magasságától - függően változik. 900 m körüli magasságban mindössze 6-6,5 °C, lefelé 100 m-enként 0,5-0,6 °C-ot emelkedik.

A csapadék évszaki eloszlása, a hegység zártsága, a téli, illetve a fagyos napok számának viszonylag magas száma együttesen hozzájárul a magasabb részek jó hótartó képességéhez. A nagy-hideg-hegyi sípályák minden mesterséges „rásegítés" nélkül is kedvenc síterepek. Sajnos azonban az időjárás -úgy tűnik - tartós változása miatt a hegység mai hóviszonyai meg sem közelíthetik a sokszor emlegetett „legendás" értékeket. Ma már a valamikori hónapok helyett jobban ki kell használni a síelésre kiválóan alkalmas heteket. Az évenként lehulló csapadék mennyisége (600-800 mm) egyenlőtlenül oszlik meg. A hegység nyugati oldalán az átlagnál lényegesen kevesebb hullik, legcsapadékosabb a Királyháza - Csóványos - Királyrét - Kis-lnóc vonulat. A csapadékbőségre visszavezethetően a hegység vízviszonyai jók. Területén természetes eredetű állóvizek nincsenek, vízbősége mégis számottevő, ami a hegységben fakadó nagyszámú (mintegy 350), erősen változó vízhozamú forrásnak köszönhető. Érdekesség, hogy több mint 40 állandónak mondható forrás fakad 600 m tengerszint feletti magasságon felül, legmagasabban fakadó forrása pedig nem az általánosan ismert Rózsa­forrás, hanem a Csóványos keleti oldalán (a Kemence­patak forrása felett) úgy 850-900 m körüli magasságban tör elő egy magaskőrises állományfolt kicsiny katlanából.

A hegység forrásai a peremterületeken esetenként rétegvíz jellegűek, de a Börzsönyre általában a résvíz-rendszer jellemző. E forrástípus rendkívül érzékeny a vízrendszert érő esetleges szennyeződésekre. Gyakorlatilag kiszámíthatatlan a szennyeződés terjedésének iránya. A térség rendkívüli értéke, hogy a források zömének vize még egyértelműen tisztának mondható. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a hegység belsejébe irányuló gépjárműforgalom növekedése, a figyelmetlen táborozások, pár lakott (használt) objektum szennyvízkivezetésének megoldatlansága odáig vezetett, hogy a tiszta vizű források táplálta patakokban egyre kevesebb a víz tisztaságát indikátorként mutató kövi rák.

Az erős napsütésnek, a szelek szárító hatásának kitett, sekély termőrétegű hegycsúcsokon a bükk régió helyett a szárazságot jobban tűrő kőris-, hársfajokból álló erdőket találunk. A szurdokszerű részeken helyenként juharok díszlenek. A nedves patakpartokat az alacsonyabb részeken égeresek kísérik.

A tölgyesek gazdagabb, a bükkösök általában gyér cserjeszinttel rendelkeznek. Ősszel a hegység valóban megfelel a nevének. A bükkösök, tölgyesek, cseresek börzsöny színárnyalatait a madárcseresznye, vadkörte pirosa, a korai juhar, rezgő nyár sárgája élénkíti. Fenyő viszonylag kevés van a területen. A mesterségesen telepített kisebb luc és erdeifenyő foltok mellett jó fejlődést tanúsító, helyenként természetes úton is újuló vörösfenyő országos méretben is figyelemreméltó értéket képvisel.

A hegység lágyszárú növényzete - sajátos földrajzi elhelyezkedésének, szaggatott felszínének, éghajlati tulajdonságának köszönhetően - meglehetősen változatos. A Magas-Börzsöny az északi-középhegységi flóravidék nógrádi flórajárásába, míg a Dél-Börzsöny a hegység déli részén áthúzódó flóraválasztó következtében a Dunántúli-középhegység visegrádi flórajárásába tartozik. E növényföldrajzi kettősségét, összetettségét mutatja, hogy több atlanti és szubmediterrán faj (pézsmahagyma, sziklai sás stb.) itt éri el elterjedésének északi határát, ugyanakkor több pontusi kelet balkáni, kontinentális elem (pirosló hunyor, szirti gyöngyvessző stb.) nem terjed tovább nyugat felé. Kárpáti endémikus növényfaja pl. a moldvai sisakvirág, míg a dealpin borealis fajai közül a karcsú sisakvirágot, havasalji rózsát, vagy a sugárkankalint említhetjük meg. Lágyszárú növényfajait nem is lehet felsorolni, hiszen ezernyi faj él a területen.

Az avar között megbúvó ehető és mérges gombák éppúgy hozzátartoznak erdeinkhez, mint az árnyas völgyhajlatok mohái és páfrányai, patakpartokon a sárga virágú mocsári gólyahír, a kőrisek hóvirágja és keltikéi, az árnyas bükkösök halványlila hagyományos fogasírje, a fehér virágú szagosmüge, a bükksás, vagy a tölgyesek tavaszi lednekje, ligeti perjéje. A vágásterületeken gyakran tömegével található, szomjat oltó erdei szamóca éppoly természetes, mint az erdőszéli fákra felfutó iszalag. A többféle kék harangvirág, a fehér szirmú margitvirág, a piros szegfűfélék, a lilás enyvecske, a sárga boglárkák egyetlen nagy virágcsokorrá változtatják az erdővel körülölelt réteket, kisebb tisztásokat, vagy akár az útszéleket. Lágyszárú növényeink közül számos az országosan védett fajok listáján szerepel (a kosborok minden faja, csaknem minden nősziromfaj, a tárnics és a tárnicska összes hazai faja, a fekete és leánykökörcsin, a sugárkankalin, a palástfű, stb.). Némelyik védett fajból több ezernyi szál díszlik a területen (tavaszi hérics), míg másokból csak egy-egy szálról vagy pár négyzetméternyi borításról vannak ismereteink (északi szirti páfrány, gímpáfrány, alhavasi varázslófű, stb.). Különösen a vízparti, illetve a sziklagyepek sérülékenyebb növényzete veszélyeztetett.

Alig van lehangolóbb látvány az út szélére vetett, hervadt virágcsokornál. Maradandóbb lencsevégre kapni a tavaszi, a nyári rét, vagy útszél színes kavalkádját...

A növényvilág változatossága egyben az állatvilág - fajban és egyedszámban való - gazdagságát is jelzi. A gyepterületek, a vizek és vízpartok, a bokrosok, a zárt erdőállományok más és más állatfajnak jelentenek búvóhelyet, fészkelő és petézőhelyet, vagy egyszerűen táplálékot. Más fajok élnek a fiatalosokban és mások az idős, kiritkuló erdőkben. Az egyik madárfaj a magas fák koronájába, a másik az alacsony cserjések ágai közé, vagy éppen a földre rakja a fészkét. A háborítatlan természet - az ember oktalan beavatkozása nélkül -jól beosztva a területet, egyensúlyt teremt.

Az ízeltlábúak közül a tiszta vizű hegyi patakokban többek között a kövi rák él. Fontos indikátorfaj, a legkisebb szennyeződéstől is elpusztul. Száma sajnos fogyóban van. A bokros fiatalosokban az imádkozó sáskát (más néven „ájtatos manót") figyelhetjük meg. Öreg bükkösökben a szürkéskék színekben pompázó havasi cincér él. Idős tölgyesek lakója a szarvasbogár. Kétéltűek és hüllők is nagy számban találhatók a Börzsönyben. A barna színű erdei és gyepi békával akárhol találkozhatunk, kétméteres ugrásokkal menekülnek az ember elől. Sokkal lomhább mozgású a zöld és a barna varangy, ezek inkább a nyirkos, mohos helyeket kedvelik. Ugyanitt található a fekete alapon sárga foltokkal díszített szalamandra. Bőrváladéka szemgyulladást okozhat, ezért lehetőleg ne nyúljunk hozzá. Napsütötte helyeken a fürge gyík és a zöld gyík él. Sokan kígyónak hiszik a sárgás - nászruhás időszakban kékkel díszített -lábatlan gyíkot. Sokan borzadnak az esetenként előttük átcsúszó erdei és vízi siklótól, pedig nyelvöltögetésük és sziszegésük ellenére ártalmatlan jószágok. Több híreszteléssel ellentétben vipera nem él a Börzsönyben! Jobb ha tudjuk, Magyarországon minden hüllő és kétéltű védett.

A Börzsöny változatossága, ugyanakkor zártsága és viszonylagos érintetlensége igen jelentős a madárvilág szempontjából. Igen nagy számú, 200 madárfaj él a hegységben. Ezek egy része (úgy 120 faj) költ is a területen, míg mások csak átvonulnak, vagy egyszer-egyszer csak erre kóborolnak a légtérben. A hegycsúcsok között méltóságteljesen köröző egerészölyv szinte a tájképhez tartozik, vijjogása része az erdőnek. Persze korántsem egyedüli görbecsőrű ragadozómadár, csak a többivel ritkábban találkozhatunk, így a galambászhéjával, kányával, karvallyal, darázsölyvvel, kígyászölyvvel, a sólymok közül a kabasólyommal, kerecsensólyommal, vándorsólyommal. Ez utóbbiak bizony eléggé ritkák. Ezeknél is értékesebb az európai szinten is már veszélyeztetett állapotban lévő - a többiekhez képest jóval nagyobb szárnyterpesztésű - parlagi sas, vagy az esetenként csak átvonuló szirti sas.

Az utóbbi években örvendetesen elszaporodtak a hollók, korrogó kiáltásukat kilométerekről észlelhetjük. Öreg bükkösökben a kék galamb, tölgyesekben az örvös galamb, a fiatalabb erdőkben a vadgerle bugását hallhatjuk. A harkályok közül az egymástól nehezen megkülönböztethető fakopáncsok, a jóval ritkább nagyobb testű fekete harkály, a zöld és szürke küllő is itt él a hegységben. Nagyobb patakok mellett már csak igen ritka a víz alatt vadászó vízirigó, míg a türkizkék színben pompázó jégmadárral, a sárga-fekete-szürke hegyi billegetővel gyakrabban találkozhatunk. Erdőszéleken, ritkás erdőben, bokros területen fülemüle, citromsármány, vörösbegy, füzikék, poszáták, ökörszem, vagy erdei pacsirta látványában és énekében gyönyörködhetünk. Az odúlakók inkább a szálerdőket kedvelik, így a széncinege és a kékcinege, a csúszka, a fakúsz, a seregély és a légykapó. A pintyfélék több mint tíz faja él a Börzsönyben. Ha nyitott füllel járunk, az esti szürkületben a rigók pihenő előtti éneke után bizony sokkal kevésbé dallamosán tudatják jelenlétüket az éjszaka vadászó bagolyfélék.

Persze más állatfajok is élnek a területen. Érdemes csendben közlekedni az ázott avarú erdei ösvényeken. Esetleg megpillanthatjuk a fák között eltűnő gímszarvasokat, a kecsesen szökkenő őzeket. Kora hajnalban vagy késő este vaddisznó is keresztezheti utunkat A ragadozó állatokkal rejtőző életmódjuk és óvatosságuk miatt ritkán találkozhatunk, de a hóban látható nyomaikból ítélve nem ritka a vörös róka, a borz, a vadmacska és a nyest sem. A kisemlősök közül a mókus, pelefajok, számtalan pocok- és egérfaj, sündisznó, cickányfajok. denevérfajok színesítik az állatvilág palettáját. Túráinkra, kirándulásainkra érdemes távcsövet vinni magunkkal.

Az időszámításunk kezdete körüli időben a Dunántúl Pannónia provincia néven a római birodalom része lett. A Börzsönyben germán eredetű kvádok éltek. Ellenük építették ki a rómaiak a pannóniai határ legerősebb védelmi rendszerét a Dunakanyarban. A Duna bal partján, Szob és Verőce mellett építettek őrtornyot. Utóbbinak konzervált alapfalai ma is láthatók.

A népvándorláskor népei közül az avarok tudták hosszabb ideig uralmuk alatt tartani a Kárpát-medencét (586-IX. sz.). Temetőiket Verőcén, Szobon, Lelkesen és Vámosmikolán tárták fel.

A magyar honfoglalás krónikásai említést tesznek a nógrádi várról, és a szobi révről. A temetők tanúsága szerint a honfoglalók megszállták az Ipoly völgyét is. Szláv lakosságra utal néhány falu neve: Bernece, Kemence, Nógrád, stb. Az Árpád-kor végére ezek azonban beleolvadtak a magyarságba. Az államalapításkor két ispánsági vár is épült a Börzsöny szélén: Hont és Nógrád. Mindkettő egy-egy vármegye névadója lett. Az Árpád-korban csaknem valamennyi mai falu előzménye kialakult (csupán Kismaros, Kóspallag és Zebegény XVIII. századi telepítésű). 15 olyan falu is volt, amely legkésőbb a török korban végleg elpusztult, emléküket ma már csak dűlőnév őrzi: Hanta, Orzsán. Szomotya. Társa, stb. A királyi székhely, Visegrád közelsége miatt szabad királyi város rangot kapott Nagymaros, ahol német telepesek éltek. Ugyancsak németek voltak a börzsönyi bányászok. A vadászterületként szolgáló királyi birtokok mellett létrejöttek az egészen 1945-ig fennálló egyházi nagybirtokok.

A Börzsönyben több középkori vár maradványa figyelhető meg. Még az államalapítás korában emelték a bernecebaráti templomhegy sáncát. A XII-XIII. században kisméretű, lakótornyos, sánccal körülvett föld- és kővárak épültek (Pusztatorony, Csehvár, Kámor, királyréti Várhegy, Zuvár). Többségük a XIV. század elején - talán a Csák Mátéval folytatott harcok idején - elpusztult. A királyi Magyarország és a török birodalom ütközőzónájába került táj népét a gyakori háborúk, portyázások megtizedelték, a falvak jórésze teljesen elnéptelenedett. A XVIII. században a magyar lakosság mellé németek (Berkenye, Kismaros, Nagybörzsöny, Zebegény, stb.) és szlovákok (Ipolydamásd, Kóspallag, Márianosztra, Nógrád stb.) érkeztek.

Az 1848-49-es szabadságharc során csupán kisebb események zajlottak a hegység környékén, de 1849-ben a szomszédos Vácon honvédeink kétszer is megütköztek az ellenséggel: április 10-én a magyarok diadalmaskodtak a császáriak felett, július 15-én viszont az orosz haderő legyőzte Görgey seregét. Az 1867-es kiegyezést követő békés időszak gazdasági fejlődést hozott a térségnek. A Börzsöny körül fokozatosan kiépülő vasútvonalak bekapcsolták a környéket az ország vérkeringésébe, a vasút által érintett falvak különbségei kiegyenlítődtek.

A XX. sz. első felében sokat szenvedett a vidék. Az l. világháborút követő trianoni döntés Hont és Nógrád vármegyék nagyobbik részét Csehszlovákiához csatolta (Hont vármegye megmaradt része Nógrád megyéhez került), s az Ipolyon kívül a nagypolitika is leszakította a Helembai-hegységet a Börzsönyről. Az Ipoly menti falvak a két ország peremvidékére kerültek, hanyatlásra ítéltettek. A magyar lakta, azidáig egységes gazdasági és néprajzi régiót szétszakító, új, nehezen átjárható országhatár kettévágta az Ipoly-vidéki vasúthálózatot, felszámolták az Ipolyon átívelő hidak nagy részét. Az első bécsi döntés (1938) és 1945 között a Felvidék déli részének visszacsatolásával az Ipoly-mente mindkét partja ismét Magyarországhoz tartozott. A II. világháborút követően évtizedekig „halmozottan hátrányos helyzetűnek" számított a Börzsöny és az Ipoly vidéke (határsáv, honvédségi területek), az 1960-as évekre már egyértelművé vált az elvándorlás, a falvak lakosságának csökkenése. A gazdasági fejlesztésekből kimaradó Börzsöny-vidék viszont napjainkig megőrizte sajátos természeti környezetét, amely - az infrastrukturális beruházásokat követően - kiváló alapot kínál az aktív, az öko- és a falusi turizmus fejlődésének.

A csarna-völgyi „Hamuháznál" hamuzsír égetés folyt. A Dosnya-patak melletti un. „Cukorháznál" juharfából főzték a cukrot. A nehezen megközelíthető helyek fekete talajú kis teraszai a boksaszenesítés (faszén előállítása) kiterjedt gyakorlatát idézik. Számos felhagyott és pár (Szob - Márianosztra környékén) ma is működő kőbánya jelzi, hogy a kő hosszú századok óta a Börzsöny jelentős bányakincsének számított. A hegységben főleg andezitet bányásznak, de találkozhatunk lajtamészkő-kitermeléssel is.

Régebbi korok mezőgazdasági kultúrájából említésre méltó, hogy a XIX. század végi filoxérajárvány előtt kiterjedt szőlőművelés folyt a hegység lábánál. A középkorban különösen jónak tartották a nagybörzsönyi és verőcei borokat. A Börzsöny körüli kis falvak szegényebb lakóinak télen az erdei munka adott pénzkereseti lehetőséget. Némely falu favágói (kemenceiek, berneceiek, perőcsényiek, szokolyaiak) fogalomszintű munkások voltak az egész országban. A drégelypalánkiak, diósjenőiek a talpfafaragásban jeleskedtek. Ez utóbbi település házainak homlokzatdíszítő fafaragásairól néprajzi tanulmányok jelentek meg.

A hegység gazdasági hasznosítására ma is az erdőgazdálkodás jellemző. A peremterületek gazdálkodásából kiemelhető - a közelmúltban válságba került - bogyósgyümölcsök (málna, ribizli) termesztése.