Nagyon fogadkoztunk már egy jó eredményben a túra előtt. Frodó ilyen formán toborozta a nevezőket levelében:

Aki jönne, mennyire tenné oda magát a túrán?

- "Lájtosan mászkálna egyet az erdőben, a hecc kedvéért, plusz két éjszaka ennyiért, és még meleg kaja is? Höjj, ott a helyem" - alapon?

- Menne, ahogy tudna, de nem halna meg a hegyen?

- Nagyon keményen megnyomná, felesleges pihenőket nem téve, taktikusan, a jó eredményre törekedve, apait-anyait magából kihozva, ha már jubileumi a túra? (szeretnék egy ilyen csapatot:)

Ha másként nem is, de szavakban többen is megfogadtuk, a legutóbbi mód szerint fogunk eljárni. És ha már „Brutál Mátra” lett a túra neve, ezúttal Vidám Vaddisznó mivoltunkat megtoldottuk egy „brutális” előtaggal. A benevezett ötfős létszám persze szokás szerint nem lett teljes. Zsolti nem jött, Frodó pedig (szintén létszámproblémák miatt) átigazolt Lakaték kimondhatatlan nevű, kémiai vegyületről elnevezett (Tri-oxo mittoménmicsoda) csapatába. Aztán a két csapat majdnem veszített még egy főt, bár azt már az érkezéskor, és egészen más körülmények között. A faluba érkezve eggyel hamarabb szálltunk le a buszról, és a létszámellenőrzést követően megállapítottuk, hogy Petrát bizony ottfelejtettük a járművön. Már kezdhettünk volna egy csapatösszevonáson gondolkodni, de végül negyed órával később csak előkerült, és azt állította, hogy a központban lévő kocsma szimpatikus. Lehetséges hogy így volt, de mi végül csak a bázistól néhány háznyira lévő egységig kirándultunk el, az eligazítás előtt. Jól tippeltünk mikor előzetesen azt gyanítottuk, ha már tizedik alkalom, akkor tíz őrzött pont lesz. Ugyanakkor a szabályváltozás lényegét ügyesen sikerült titkolni az első előre megadott, őrzött pontig.

Eligazítás után hamar elkészültünk, még várnunk is kellett a rajtra. Csak a megadott pontokat figyelembe véve eltérő útvonalötleteket fogalmaztunk meg. Én egy „nyolcas alakú” pályabejárást képzeltem el, ami a Sas-kővel kezdődik, és Recsken végződik. Danit jobban foglalkoztatta, hogy lesz-e őrzött pont a Kékestetőn, vagy hogy mennyi esélyünk van eljutni a galyatetői őrzött pontig. Abban értettünk egyet, hogy Parádsasvár-Galyatető felé nem indulunk, mivel azt az „enyhén” emelkedő útvonalat én hírből, Dani pedig már tapasztalatból is ismerte. Amint a fotózás lezajlott (Szervezők! Legközelebbre szerezzetek már egy fixre beállított állványt!), megvolt a menetlevél, és vele az első információk a pontok nyitvatartási időiről. Hogy ezek után miért indultunk Recsk felé, arra nem emlékszem, nem tudok logikus magyarázatot adni. Most utólag, tulajdonképpen kedvem lenne leteremteni a csapattársakat, hogyan juthatott ilyen eszünkbe? Hiszen Parád zárt a legkorábban, és így akartunk mégis körbemenni Recsk-Galyatetőnek?

No de így történt, úgyhogy „elvonatoztunk” Recskig, ahol a „Struccfarm” című fakultatív ponttal gyűlt meg a bajunk. Percek óta kutyagoltunk a sötét mellékúton, semmi fény ami telephelyre utalna, a térkép sem így jelzi…Hátra arc! Vissza a feltételezett helyre, ahol aztán csak nem túl megnyugtató távolságban megkötött őrkutyát láttunk, struccok legcsekélyebb jelenléte nélkül. Mínusz öt pont eltérés a tervtől, nem érünk rá, gyerünk tovább! Furcsa, de én talán egész éjszaka ekkor voltam a legálmosabb, a túra második órájában, amíg felértünk a recski táborhoz.

A pontőrök egy autóban ültek, a szélvédőn valami térkép volt (Lehet az, hogy jobban meg kellett volna nézni?), feladat semmi. Két percig csak álltunk ott, mint valami kistelepülés, azaz tanácstalanul. Aztán a pontőrök megkérdezték: Kanázsváron vagy Oroszlánváron akarunk feladatot teljesíteni? Egyik csábítóbb mint a másik… Kérdeztünk mi is: A Kanázsvárra bármikor mehetünk ha azt kérjük, vagy csak most azonnal? A válasz utóbbi módit erősítette meg, így rossz kedvvel átvettük az Oroszlánvár matricát. Dani dühöngött: „Ez innentől olyan mint az 5T, mindenki ugyanarra fog menni…”. Aztán szerencsére még a kocsitól nem messze álltunk, mikor a pontőrök utánunk szóltak, tévesen mondták, bármikor elmehetünk a túra során a Kanázsvárra. Nosza egy gyors elhatározás, legyen inkább így! Legalábbis Dani nagyon nem akart az Oroszlánvárra menni, és igazából engem is vonzott az, hogy próbálkozzunk a többi csapattól inkább eltérő stratégiával. Árpi nem mondott véleményt. Bár úgy igazából a túra közben sohasem…

Itt váltunk el Frodó, Lakat és Petra csapatától, és a piros kereszten indultunk tovább. Volt egy kísérteties hangulatú gyertyános, majd kikötöttünk egy erdészháznál, ahol a női wc-ket kellett megszámolni. A jelekből ítélve odabenn egy nagyobb csoport mulatott, még szerencse hogy lámpákkal mozgolódásunkra nem jöttek ki. Még józanul se nagyon lehetett volna nekik feldolgozni egy olyan információt, hogy három srác éjjel kettőkor előbukkan a sötétből, és a női wc-t keresi..:-)

Továbbálltunk hát, és a szebbik nem tematikáját követve hamarosan a Csiklósd-kúthoz értünk. Onnan pedig bejutottunk az Ilona-völgy felső részébe. Innentől Daninak meg nekem ismerős volt a terep, hiszen tavasszal a sárga jelzést követő a Rákóczi jelvényszerző túráról egy kis kitérőt téve már jártunk itt. És igen, sötétben is szép volt a vízesés. :-)

Folyamatos volt az emelkedő a Sas-kőig, de elég jól bírtuk. Az országos kék jelzés jól kitaposott, enyhe emelkedőjén alig-alig pihentünk meg. A Sas-kőn fagyos szél fújt, és a turista emlékmű tövében megleltük a pontőrök sátrát. Csapatunk nevéhez méltó vidámsággal köszöntöttem a bent lévőket, a fogadtatásunk azonban minden lelkesedést nélkülözött. Gondolkodás nélkül választottunk egy matricát a Szent István csevicéhez (másik az Oroszlánvár lett volna), és sietve magukra is hagytuk a két, hidegben elgyötört pontőrt. Lejjebb ereszkedtünk, a fák között jobb idő volt. A Petőfi-forrásnál behúzódtunk a „kisebbik” esőházba, lehunytuk egy kicsit a szemünket. Ezt követően komoly vitát folytattunk arról, menjünk-e egyből a Szent István csevicéhez feladatozni, vagy inkább menjünk el Parádóhutára, hogy onnan hová kapunk matricát. Titkon nagyon reménykedtünk egy feladatos őrzött pontban valahol Parád környékén, de a turistatérképre pillantva azért ki lehetett logikázni a valószínű kimenetelt: Egyik valahol Galyatető felé, másik pedig talán Parádsasváron. És ahogy később kiderült, ez így is volt…

A döntés végül a Szent István csevice lett, oda ereszkedtünk le, közben lassacskán ránk virradt. Aggteleki feladat várt ránk, mi lehet ez? Vasúti pálya építése, igen! A vonat feleúton lemászott a pályáról, de mivel a balesetvizsgálók úgy határoztak, hogy ebben annak megépítői nem hibásak, nem vontak le pontot miatta. Itt megtudtuk, mindössze negyedikek vagyunk akik náluk járnak. Sokan jöttek erre Parád felől, matrica nélkül. Milyen jó hogy mi nem futottunk bele ilyen helyzetbe sehol a pályán…

Parádóhuta felé indultunk tovább, az ifjúsági tábort azonban nem leltük meg. Hacsak a feltúrt építési területtel körülvett házikó nem az lett volna. Hangulatjavítónak ekkor került elő a konyakos üveg, tele hamis vagy eredeti, de mindenképpen fogyaszthatónak ítélt Szkander bég konyakkal.(Ez az albán szeszipar előszeretettel hamisított remeke, kár hogy idehaza nem forgalmazzák.)

Eseménytelen kilométerek következtek, és benne jártunk már a délelőttben, amikor Parád központjába értünk. Megkerestünk pár fakultatív pontot, aztán elkezdtük az őrzöttet keresni, amiről azt tudtuk hogy egy emlékműnél van. Már néhány perce a téren tébláboltunk, gondolkodva hogy másik emlékművet kéne keresnünk, vagy esetleg nézzünk be a kocsmákba, mikor egyik pontőr kijött a déli oldalon álló műintézményből, méltatlankodva hogy mi még ezt se vagyunk képesek megtalálni, pedig még írásos tájékoztatót is hagytak. Nos, egy oszlopon lévő, sárga reklámplakátra ragasztott sárga színű lappal nagyon ki voltunk ám segítve! Na de mindegy, itt igazolódott be balsejtelmünk, hogy Parádsasváron lenne még feladat. 50 pontért kell-e nekünk egy jó kis betonutas oda-vissza gyaloglás, ez volt a kérdés. Hosszasan néztük a térképet. Nehéz döntés volt, de nem vállaltuk be. Még bőven volt a szintidőből, és már el is indultunk visszafelé a bázisra, kicsit szomorúan, hogy a pálya így kitolt velünk. Parádfürdőt elhagyva a nap során már harmadszor jártunk az Ilona-völgyben, és megint egy újabb szakaszát érintettük két fakultatív pont kedvéért. Amit lehetett még útközben, azt összegereblyéztük, csak a volt bányaüzemnél a fenyőre erősített tábla nem került elő. Ezen a túrán vagy a csapatunk volt nagyon figyelmetlen, vagy tele volt a pálya olyan fakultatív pontokkal, ahol a válasz a „nem létezik a megjelölt tereptárgy” lett volna. (Apropó, tábla: Még induláskor, Mátraderecskén egyik utca elején láttunk egy tiltó táblát, amire az volt írva „5t”, szóval itt ne rendezzetek téli túrát!)

Még volt vagy három óránk a szintidőből, amikor megérkeztünk a kúp tövébe, ahol a Kanázsvár magasodik. Az őrzött pont is ott volt, nem kellett hozzá megmászni a csúcsot, mi ettől függetlenül azért megtettük, ha már volt időnk. De előbb felidéztük a mecseki horgászás emlékét. Sikerrel, ráadásul az én kezemben volt a bot! Ezt követően a csúcson ejtőztünk egy kicsit, és fél ötkor, ismét együtt az egészen a Vörösmarty turistaházig elkalandozó Tri-oxo izé csapattal, besétáltunk a bázisra. (Persze előtte az udvaron még elszórakoztunk azzal, hogy „kimatekozzuk” a betűs rejtvény megfejtését, amiből egy alkotóelem még hiányzott. Találkoztunk ám a túra során gonosz rossz pontőrrel, aki kérés nélkül írta fel nekünk azt a betűt a menetlevélre, amire semmi szükségünk nem volt!) Lezöttyentem a hálózsákomra, de nem volt a lábamban az a megszokott kegyetlen fáradtság. És még álmos sem voltam. Nem számolgattunk időtúllépésől származó büntetőpontokat, és ráadásul még világosban érkeztünk vissza. Olyan szokatlan volt így…A vacsorával, sörözéssel, beszélgetéssel persze szépen eltelt aztán az idő. A társaságból utolsók között hunytam le a szememet, kilenc óra körül.

A 23. helyezést sikerült megcsípnünk, ami a mindössze 6 érintett őrzött pontot, és a túra végének kényszerű ellazázását tekintve, talán nem is olyan rossz eredmény. Otthon kiszámoltuk, 49 kilométert gyalogoltunk. És abban mindannyian egyetértettünk, hogy az őrzött helyeken kevés pontot lehetett szerezni, kevesebbet mint az előző túrákon, és ez a rendszer nem igazán jött be nekünk.

Köszönjük tehát a túra ismételt megszervezését, és kíváncsian várjuk, Szegeden milyen pálya, és milyen pontrendszer vár ránk. Remélem lesz egy őrzött pont a tápéi kompon, mivel nagyon szeretek kompozni… :-)

 

A Brutálisan Vidám Vaddisznók csapat nevében a beszámolót írta:
Pásti Tamás

Figyelem! Ez az oldal sütiket használ!

A honlap további használatával hozzájárulásodat adod a sütik használatához.

I understand

 


GDPR szabályzat